Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - VITA - Vinkó József: Hiány-dramaturgia (esszé-tanulmány)

szövegvázat igyekeztem létrehozni tehát, amely megengedi, hogy a színész teste legyen domináns a színpadon és ne a szöveg, a történet, a gondolat, a filozófia. Tulajdonképpen nagyon primitív dolog. Ha két ember beszélget, akkor gesztusaik, szemük fénye, testük hőmérséklete és szaga sokkal fontosabb annál, amit mondanak”.

Aki így gondolkodik a színházról, az természetes, hogy nem akar többé hagyományos értelemben vett drámát írni. Az arra vágyik, hogy a dráma saját belső logikája szerint lélegezzék, függetlenül az élet logikájától. Az azt szeretné, hogy az előadás szavakból és gesztusokból kialakított jelentés-komplexus által valósuljon meg, s bőrünkön át hatoljon a tudatunkba. Az nem hisz a mégoly átpoétizált pszichológiai drámában sem. Minden érzelmünket megrázó katarzisra vágyik.

„Az én belső színházam heroikus, látványos, kavargó, őrjöngő színház — nyilatkozza Spiró. „Engem nem érdekel a naturalizmus, nem érdekelnek a mai élettel foglalkozó darabok. Akár szellemesek, akár szellemtelenek, akár tragédiák, akár komédiák.” A pszichológiai ok-okozati összefüggéseken, szerelmi háromszögeken, hétköznapi társadalmi konfliktusokon rágódó színművek helyett kozmikus-tébolyult, az embert lényében felrázó színházat álmodik. Többjelentésű rítust.

Nem véletlen, hogy Kornis is három réteget olvaszt össze a Hallelujában, egy reális társadalmi síkot, egy politikait és egy metafizikait. Ezek a szerzők elviselhetetlennek érzik azt a típusú színházat, amelyben veretes irodalmi szövegeket és magvas filozófiákat deklamálnak, esetleg tanmesét rágnak a néző szájába, ők olyan szub- tilis nyelvi közeget igyekszenek teremteni, amelyben a színész arra kényszerül, hogy egész testével, testének belső összefüggéseivel „beszéljen”.

És ez nem egyszerű színházesztétikai szempont, nem drámai-, vagy színházszemléleti kérdés; ez lázadás a hamis gesztusok, a hazúg hangsúlyok ellen. Nem stílusvita, hanem társadalmi személyazonosság-változás. A tisztázás és az összegzés szándéka. Tudatunkban ugyanis összekeveredtek a különböző generációk: a nagyapák Boldog Békeidőkről regélnek, s szemük előtt egybemosódik Ferencz József, Horthy Miklós és Rákosi Mátyás alakja, az apák tudatában a világháború szorongásaira ráépül az ötvenes évek világa, s a személyi kultusz jelszavai a fogyasztói társadalom reklámszövegeivel keverednek, hiszen történelmünk úgy hozta, mint Örkény figyelmeztet, hogy egyszerre lehetünk „hősök és gyilkosok, megbélyegzők és megbélyegzettek, keveset tevők, nagyot álmodok, másokat mentők, magunkat pusztítók, egy időben, egy helyütt és egy személyben: ki merre fordul, aszerint.”

Talán ezért a magyar drámairodalomban szokatlan ijesztő-riasztó őszinteség, talán ezért a meglepő-türelmetlen szenvedélyesség, a háromdimenziós családmodell erőltetése, a félmúlt utáni szívós vájkálás, az emlékezetkényszer. S talán ezért az asszociációs dramaturgia is, amely inkább vállalja a kuszaság, a tisztázatlanság, a meg- íratlanság vádját, mintsem szép, kerek történeteket gyártson egy világról, amelyre sokkal jellemzőbb a hiányérzet, mint az egyértelmű kinyilatkoztatás és ítélkezés.

Meghökkentő a hiányok szerepe. Halmi hiánybetegségben szenved, nincs hite, nincsenek barátai, nincs közösségtudata. Szeretethiányban szenved Lebovics. Minden mozdulata, minden agresszivitása elmulasztott szeretetért könyörög. A Kiskatonának — Bereményi korábbi hősének — a lakás hiányzik. A Bolondvár védőinek (Boldizsár tragikomédiájában) az eszme amiért harcolnak. Schwajda Marijában a lényeg hiányzik a Lenin-szoborból, amit a lépcsőgyáriak készítettek, az összetartó hit; Nádas szünet nélküli komédiájában, a Találkozásban a kapcsolat múlt és jelen között.

Kapcsolathiány, Múlthiány, Énhiány, Apahiány, Nyelvhiány, Szeretethiány, Hithiány, Légköbméterhiány. Kolin abszurdjában, ahol Sziszi és Fuszi súlyos kőkockákat trógerol a gépkocsira, már a kövek is hiányoznak, s váratlanul kiderül, hogy a kő is, de a lábuk alatt lévő talaj is papírkellék-díszlet. A Temetés című Nádas- drámában már díszlet sincs, se kellék, se jelmez, semmi, csak fehérre mázolt falak — és csönd.

A legvégső állapot ez — nincs színház, nincs előadás, se szerep, se szerző, se történés — minden mozdulatlan, minden kimondhatatlan — a Színész magára engedi a koporsó fedelét. És mégis. Megkapaszkodunk a Semmi szélében és foggal-körömmel harcolni kezdünk az előadásért. Mert a „Temetés — ahogy Balassa Péter állítja — egyetlen, hatalmas emlékezés arra, ami nincs.” Igaz. De a Temetés több ennél. A Temetés: könyörgés színházért.

797