Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - VITA - Vinkó József: Hiány-dramaturgia (esszé-tanulmány)
történelemlátáshoz nem párosul modern drámai forma. A hagyományos dramaturgia pedig nem tud lakhelyül szolgálni az új hangnak és szemléletnek. Az egységes drámai szerkezet hiányát néhányan a nyelvi és stilisztikai eszközök elrajzolásával igyekszenek pótolni. Vámos és Verebes érzik a naturalista-realista drámaforma elhalványulását, s ezért egyfajta mikro-naturalizmust színeznek az abszurd irreális elemeivel, s létrehozzák a káosz dramaturgiáját, ahol az untig ismert, elcsépelt elemek, szituációk, szóvirágok és közhelyek már-már apokaliptikus méreteket öltenek és a szereplőket ugyanúgy elborítják, mint magát a dramaturgiai szerkezetet. Verebes Kettősünnep című komédiája a semmitmondás-semmittevés dramaturgiai ujjgyakorlata, ahol életformánk, közgondolkodásunk minden ellentmondását egyetlen — egyébként revelatív — elenség tárja fel: a kommunikáció és a nyelv. A közhelydialógusokra, nyelvi hordalék-leleményekre épülő nyelvezetnek azonban megvannak a maga veszélyei. A különböző minőségű, fajsúlyú és anyagú „hozott”-klisék nem egyformán égnek a drámai kohóban, némelyik hamar ellángol, a másik nem akar tüzet fogni. Még akkor sem, ha (mint Komis Halleluja című játékában) az író irdatlan tüzet gyújt alájuk. „Családi sör: csapolta Nyelvében él a nemzet? Arany János!” (Kornis: Halleluja) Társadalmunk etikai normáinak ziláltságát jelzi nyelvünk 'állapota is. Közismert tény: felgyorsult korunkban, a szaporodó hírközlő eszközök századában egyre reménytelenebb a kommunikáció. Nyelvünket elborították a sablonok, hivalkodó közhelyek, pöffeteg bürokrata szólamok, s a nyelv lassanként klisék, üres formulák praktikus gyűjteményévé silányult. Világosan él ez a dilemma a fiatal drámaírók nyelvhasználatában, főként Kornis, Verebes darabjaiban, de fellelhető Nádas, Schwajda és Czakó színműveiben is. A Hallelujában, a Kettősünnepben — mint erről már szóltunk — a nyelvi jelenlét elsődleges, olyannyira, hogy néha már az az érzésünk támad, ez a nyelv nem is eszköz, hanem cél, nem a mondanivaló hordozója, hanem önmaga a mondanivaló: egy kor és egy nemzedék görbetükre. („A grammatikai-tér én vagyok” mondja Esterházy.) Az argó, a kifacsart szállóige, a gyermekmondóka, a hivatali borzalomnyelv, a kiszámolósdi, a népdaltöredék ugyanúgy szerepel itt, mint a klotyó-, vagy padkölté- szet, a limerick, a sírfelirat vagy a graffiti (falfelirat), ami Párizsban, az 1968-as diáklázongások idején virágzott utoljára. A feszültséget többnyire nem is a meghökkentő gondolattársítás, a trivialitás, a magyar színpadon szokatlan nyers-szexuális- fiziológiai terminológia, hanem sokkalta inkább a mögöttes politikai tartalom adja, az az érzés, ami a tarkónkat birizgálja, amikor váratlanul szétrobban egy-egy nyelvipolitikai tabu, jelszó vagy tilalom, s a fenyegetettség, ami évekig lehalkította a hangunkat most harsányan szertefoszlik. Kornis sajátjának tekinti ezt a városi népnyelvet, „ez az én anyanyelvem” — mondja. Hasonlóképpen vélekedik Czakó és Verebes is, akik szándékoltan zúdítják ránk az őrületig elkoptatott frázisokat, a címlapokon és plakátokon vigyorgó banalitásokat, majd egy váratlan gondolattársítással új értelmet adnak a régi csahos jelszavaknak és kipukkasztják őket. Ez a nyelvi játék egyfajta bakugrásos dialógustechnikát igényel, a gondolat és a nyelvi megfogalmazás elcsúsztatását, késleltetését, a „Na, mikor esik le a húszfillér?” — élményét. Ugyanakkor alapvetően meghatározza a dramaturgiai szerkezetét is, hiszen asszociáció-láncokra épít, ellentétes stílusjegyeket hömpölyget magával egy egységes hangulat jegyében. Ezek a darabok a hagyományos dialógusok hiányát a ki-nem-mondott, elhallgatott, de belül mindenkiben tovább rezonáló mondatokkal ellensúlyozzák, sokszor egy-egy gondolatnak, idézetnek csak az első vagy a második felét mondják ki, néha elég egy szó is, hiszen köztudott dolgokról van szó. Ezért növekszik meg ezeknek a szövegeknek a játékossága, hatásuk ezért erősebb, s talán ennek a módszernek köszönhető az a nyelvi lebegés is, ami Szerb Antalra, Boris Vianra vagy éppen Mrozekre is oly jellemző. 795
