Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - 75 ÉVE SZÜLETETT BALOGH EDGÁR - M. Kiss Sándor: "... hivatást számított ki magának történelmi helyzetéből" (interjú Balogh Edgárral)

elszakadni, mert tiszteljük, becsüljük őket, értékeljük a kultúrájukat, s erre a •legnagyobb meglepetésemre fölkelt egy egzaltált ifjú és azt mondja: elfogadjuk, hogy új rendszerre, reformra, földbirtok-reformra van szükség, elfogadjuk a szocializmusnak az álmát, de Nagy-Magyarországon, a nemzetiségek nélkül. Ez megdöbbentett. Fábián Danival és József Attilával töltöttük ezután a Tabánban egy kiskocsmában az éjszakát — ezt is többször megírtam — és hát ott keseregtünk; ezek az emberek nem értik meg, hogy egykoron magában a szentistváni birodalomban is, a szentistváni intelmek szerint is, nem is tudom pontosan idézni, de lényege szerint így szól: gyenge és múlandó az az ország, amelyben nincs többféle nép, többféle nyelv és többféle erkölcs. Egyszerűen érthetetlen az, hogy hogyan lehet a nemzeti állam gondolatát, az állam, az államnemzet gondolatát a szentistváni körrel, egy nem magyar többségű Felvidék vagy Horvátország, vagy Erdély bekebelezésével azonosítani. Ez nem felel meg még a magyar feudális történelmi hagyományoknak seim. Ügyhogy az ilyen, és többféléi jövő kihívások is megerősítettek abban a racionális gondolkodásban, hogy nem lehet a nemzetiségeket fölszabadítani másként, csakis az egykori Osztrák- Magyar Monarchia területén önállósághoz jutott és nemzetté váló — polgári értelemben nemzetté váló — szlovák, román, szerb, horvát nemzettel való kifoé- küléses megegyezés alapján. Őrület volt azt hinni, hogy folytatható az az Appo- nyi vagy Rákosi Jenő vagy Beksits Gusztáv féle program, amely a megoldást abban látta, hogy keblünkre fogadjuk a nem magyar lakosságot, és magyarrá tesszük. Lényeg az, hogy ne legyen tót, oláh, rác ajkú, ahogy akkor mondták, hanem legyen egyszerűen magyar. Az a racionális fölismerés, hogy az erőszakolt nemzeti államhoz visszaút nincs, tehát a románokkal, szlovákokkal szemben a fenyegetés értelmetlen és célszerűtlen, mert ez csak jobban kiváltja az ellentéteket — ez juttatott ahhoz a kisebbségi meggyőződéshez, amit jóval a mai diplomáciai nyelv előtt (tessék megnézni a régi írásokat, a Sarló megnyilatkozásait) úgy fejeztünk ki: híd akarunk lenni! Ez a kifejezés és megfogalmazás tőlünk származik. Megengedem, hogy már előttünk is mondta ezt így valaki, ezt nem tudom, de hogy mi önerőnkből addig a gondolatig eljutottunk, ezt kimondottuk még Németh László előtt, azt tudom.

A kisebbségi magyarság önmagát akarta összeszedni, hogy híd lehessen egy olyan dunai konföderáció felé, ahol független és integer nemzettestek egymással közös államszövetségre lépnek.

De újra előbukkan ugyanaz a probléma. Híd, ki között? A magyar és a cseh, illetve szlovák nép között? Mert ezt a híd funkciót — s ez 1935-re világosan kiderül — sem a magyar sem a csehszlovák állam nem akarta és nem kívánta.

No várjunk csak! Itt van a titka annak, hogy miért lettünk mi kommunisták. Ez a titka, mert meg kell mondanom és ezt is őszintén, hogy a nemzetiségi, a kisebbségi érdek vezetett el ahhozaz irányzathoz, amely annak idején a népek teljes egyenjogúságát 'és szövetkezését hirdette. Ez a kommunizmus volt. Mi kiestünk abból, hogy előbb szociáldemokraták legynük, mégpedig egyszerűen azért, mert nálunk annak idején Csehszlovákiában a szociáldemokrácia kormánypárt volt. Volt egy magyar, egy cseh és egy szlovák szociáldemokrata párt, már nem tudom, hogy egymással milyen viszonyban is. A magyar szociáldemokraták számbelileg jelentéktelenek voltak, — bár volt egy tetemes, főleg nyomdászokból, pinoérekiből és értelmiségiekből álló csoportja — de ez a szociáldemokrácia résztvett egy olyan tipikus, sajátosan csehszlovák polgári demokrácia

783