Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Halmágyi Miklós: Az ezer rács világa (Vajda János és az Osztrák-Magyar Monarchia)
annak, hogy a kor magyar szellemi élete hogyan reagált a Habstourg-házban lejátszódó, nemegyszer tragikus eseményekre, s hogy a kortársak milyen szimpátiával fordultak az uralkodócsalád néhány rokonszenvesebb tagja felé. A körhinta, a ringlispil pedig Vajdánál nemcsak a körforgást, a „k. u. k. világrend” haláltáncos jelképét, vagy az önmagába visszatérő fejlődést idézi fel, hanem a zártságot, a körből való kilépés lehetetlenségét is. (Köröminél). Ez a zártság jelenik meg az Állatkert c. versben is, melynek motívumát felhasználta egy másik költő is, akit látszólag csak az köti össze Vajdával, hogy mindketten a Monarchia szülöttei voltak. (S ez az esetek tanúsága szerint nem is kevés!) A magyar Vajda és az osztrák Rilke (a Párduc ban) mégis, több évtizednyi eltéréssel ugyan, de hasonló élménybői kiindulva majdnem azonos végkövetkeztetésre jutnak, bár kétségtelenül befolyásolják őket egyéni hajlamaik. Vajda kozmikusaiból, és az „ezer rács viliágát” az univerzum, Rilke fvedig az egyén belső világába vetíti ki. Különbözőségük oka az alkotó személyiségben rejlik, s nem az ábrázolt valóságban. S egyként kell ezért, hogy rájöjjenek arra, az ezer rács mögött nincsen világ! Lukács György mondja: „A különbség nem egyéb, mint eltorzult alkalmazkodás egy helyzethez, amit az egyén, visszautasít, de nem tud megváltoztatni.” Ennek a felismert tehetetlenségnek tudatában még nagyon sok, a Monarchiában élő szellemi kiválóság őrlődött fel! Vajdát eddig az általános értékelés kiragadta ebiből az összefüggésből, s működését csak a magyar társadalomra vonatkoztatta, figyelmen kívül hagyva a valódi történelmi helyzetet, az ország monarohiabeliségét! Vajda bűne kortársai szemében az volt, mint Bóka mondja, hogy végzetes ütem- különbséggel vert a szíve, más volt világszemlélete és ízlése. Elsőként érzékelte a Monarchia paradox, irreális világát, s ez a túiérzékeny lelkű és szellemű ember úgy reagált, ahogy reagálhatott: beengedte költészetébe az irracionalizmust. Az irracionalizmus a XIX. pzázad első felében indult el hódító útjára, a XX. század eszmetörténetében ivedig domináns tényezővé vált Jelentősége felbecsülhetetlen, mert alapvetően befolyásolta a művészeti életet, különösen az irodalmat, s a kor minden jelentős alkotója kapcsolatba került vele, ha másként nem is, de legalább az ellene való állásfoglalásában. A Monarchia világa ráadásul különösen alkalmas arra, hogy felerősítse ezeket a tendenciákat. Vajda lépésének és törekvésének az ad kiemelkedő fontosságot, hogy nem kisebb feladatot vállal ezzel magára, illetőleg inkább kényszerül vállalni, mint később Ady, lényege ivedig az „új” keresése. Hogy hatása nem olyan látványos, elementáris és könnyen kimutatható, az egyrészt sajátos helyzetéből, másrészt az irracionalizmus természetében rejlő ellentmondásokból fakad. Vajda befedéfordulására, a szubjektív elemek tűlsúlyibakerülésére az objektívvei szemben, már Komlós Aladár is felfigyelt. Sőt a kortársak, Gyulaiék támadják először Vajda szubjektivizmusát, mondván, hogy valószerűtlenül ábrázolja a tájakat és az embereket. Ezt Komlós azzal próbálja meg feloldani, hogy a realizmus mást követel a lírában, és mást az epikában, vagy a tudományban, azonban ő sem tagadja, hogy a század folyamán a lírában a szubjektív hozaátevés fölébe kerekedik a valóságnak. Azt viszont már nem ismeri fel, hogy mindez Vajda irracionalizmusának része, ahonnan egyenes út vezet majd Kosztolányi, vagy éppen Kafka, Musil és Rilke irracionalitásához. (S más módon ugyan, de Adyfhoz is!) A monarchikus létélmények ösztönzik arra Vajdát, „hogy elmossa az élet és álom határmezsgyéjét”, s ez lehet válasz arra a kérdésre is, hogy miért fordul Vajda az 1870-es évektől a szellemi izgalmak, s nem a társadalmi témák, vagy a szerelem felé. A XIX. század kritikájának ellentétpárja, a plaszticitás, és a festőiesség közül az utóbbi a lírai impresszionizmus felé mutat és abban teljesedik ki. Ebben is a félúton- állás, az átmenetiség és az iránymutatás jellemzi Vajdát. Mindez a bécsi impresszionizmus, és impresszionista életérzés századforduló utáni fellendülésiének ismeretében ismét megerősíti a költő „monarchikus” kapcsolódásait. Talán felismerte Vajda a fenyegető végzetet, a bukás elkerülhetetlenségét, talán nem. De nehéz nem elgondolkodnunk azon az 1887-foől származó Vajda egysoroson, amely akár az Osztrák—Magyar Monarchia, e „vidám apokalipszis” jelmondata is lehetne: Csak addig boldogulunk, amíg bolondulunk. 766
