Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Halmágyi Miklós: Az ezer rács világa (Vajda János és az Osztrák-Magyar Monarchia)

„monarchikus” szellemi áramlatai. A barokk és a neobarokk katolikiuim, a Leihnitz- Herbarti rendszer, az osztrák újplatonizmus, az ún. második felvilágosodás. Hogy ezek milyen mértékben és hogyan befolyásolták gondolkodását, azt publicisztikai munkáinak és levelezésének részletes filológiai feldolgozásával lehetne és kellene kimutatni.

Van azonban másfajta bizonyosság a kezünkben. A monarchikus világrend lényegi sajátossága a végletes bipolaritás. Lényegi vonása ez Vajdának is. Pszichikum és társadalom, romantika és modernség, nacionalizmus és kozmopolitdzmus, égi szerelem és perverzitásba hajló érzékiség. Ellentmondások halmozása. Kettős akkor is, amikor a leginkább problematikus helyzetben, élete mélypontján emeli költészetét a legnagyobb magasságokba, vagy pedig akkor, amikor a legforróbb, leglelkesültebb pillanatokban képes hideg tárgyiasságra. Ebben rejlik politikai nézeteinek változékonysága, sőt még isten elfogadása és tagadása közti ingadozása is. Nem egyszerűen alkati sajátosság tehát, hanem általános tendencia, mely Vajdában feltűnő képviselőre talált.

Hasonló jellegű Vajda már említett katolikiuma is, bár ebben az alapvetően református beállítottságú magyar közgondolkodás, kimondatlanul, de mindenki számára nyilvánvalóan polémiát folytatott az Örökös tartományokkal. Vajda tudatosan fellép a protestáns predestináció ellen, amely történelmi kudarcainkat Isten eleve elrendelésének tekinti, s ezzel könnyebbé teszi a beletörődés politikájának érvényesülését. Barokkos katolikumában keresendő viszonya az erotikához is, vagyis a kifinomult kéj és a gyönyör iránti hajlam, amely összefonódik bizonyos önkínzó és fój- dalomokozó vágyakkal, s e gyönyörérzést követő bűntudat, büntetés, szenvedés bonyolult rendszerével. Az erotikum, a szexualitás, az ösztönök felszabadítása és tudatosan rafinált félidézése egyenesen Freud bécsi rendelőjébe irányíthatnak el hennánkét. Látszólag meglepő az a hasonlóság is^ amely egy mai író, Balázs József a Monarchia végnapjait is felelevenítő regényének sorai között, melyek a temetőre épült, s ezért elátkozott faluról szálnak, s az alábbi versszak között:

Van-e a földön talpalatnyi tér,

Hal sírhalom nem domborult?

Van-e fűszál, virág a réten,

Mely hulla nem volt egykoron.

S Vajda a monarchikus irodalom egyik központi témájáról a vasútról is kafkai érzék - letességű képet fest a Vasúi ónban. A Kárhozat kielyhénben pedig ezt írja:

Hogy gyalázatfolt ég a Napban,

Virúgkehelyben ronda pók,

Nincs szemérem a csillagokban,

Zsibárú lett a szűzi csók.

Hogy koldussá szégyenült a lét,*

Leélte tündöklő nyarát.

Üres a végtelen mindenség,

Ki van rabolva a világ.

A kiemelt sor akkor válik különösen figyelemre méltóvá, ha felidézzük Lukács György szavait, melyek alig egy évtizeddel Vajda halála után ugyanezt az életérzést fejezték ki filozófiai síkon: „A lényeg eltávolodott az élettől” és jNem létezik többé a lét spontán teljessége”* — mondta. Nemcsak a meggyalázott szerelem hangja ez a néhány Vajda verssor, hanem sokkal több annál. Ugyanaz a nem kevésbé mélyről fakadó kiáltás ez, mint Adyé a Kocsi-út az éjszakában, ugyanannak a személyes, de egyben általánosabb emberi, és mégis nemzethez kötött tragikumnak a megszólaltatása. A Találkozásokban „vérivó, vámpír gondolattal” festeti meg vízióját az emberiség módszeres kipusztártásáról, csak azért hogy az indiváduím ezáltal a legnagyobb földi boldogság részese lehessen. Vajda nem engedi át magát egykönnyen ezeknek az érzéseknek. Vívódik, de gyakran úgy tűnik hiába. Megírja ugyanakkor a Meyerlingi halott c. versét is. Ez a költemény a kevésbé ismert, kifejezetten filozófiai jellegű versei közé tartozik, s Rudolf trónörökös öngyilkosságára született. Kitűnő példája

• Kiemelés tőlem. H. M.

765