Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Halmágyi Miklós: Az ezer rács világa (Vajda János és az Osztrák-Magyar Monarchia)

tolikum, katolikus élményvilággal, katolikus képzelettel, amely elvesztve isten kezét, elveszve tévelyeg.

A leendő ötvözet elemei ezzel nagyjából előttünk állnak, bár a leglényegesebb adalék még hiányzik ahhoz, hogy a mű — vagyis a költészet —, teljes pompájában születhessék meg a tehetség önmagát is felégető tüzében. Mégis nézzük meg előbb a kész művet!

A betegség, a magány és az állandó kudarc hármas szorításából az élet miértjei iránti fogékonyság születik meg, s ebből a szorításból tüiremkedik ki és nő hatalmassá a halál nyomasztó kérdése. Nem egyszerű halálfélelemről van azonban szó, sokkal inkább az öröklét-félelméről! A halál tetszhalál, s a síri lét reménytelen örökkévalósága irtóztató lidércnyomásként nehezedik Vajdára. S ez a furcsa félelem: pedig végtelenné növeli azt az amúgy is nehezen elviselhető magányérzést, amely kozmikussá, mítoszivá fokozódva ott feszül Vajda szinte minden sorában, a feloldódás leghalványabb reménye nélkül. Torokszorító a távlatok beszűkülése, az önmagába forduló ember bezártsága, amelyből a kozmosz gigantikus képeinek túlburjánztatásával próbál kitömi. De a csillagok, és az üres, hideg, ellenséges és végtelen világegyetem, a tér, amelynek se széle, se közepe nincsen, nem adhatnak kárpótlást a földi világ embert gyilkoló tévedéseiért. Nemhogy nem adnak, de megszázszorozzák annak kietlenségét, emberi s ezért megbocsájtható tévedéseit, átgondolhatatlan és elfogadhatatlan vízióvá növelik, kozmikus egyedüllétté, amelyben nincs társ, szerető, barát, nincs haza, nincs emberiség és nincs isten sem. Amelyből nem menekíthet ki semmiféle álom, semmiféle égi, vagy földi szerelem, semmiféle halál, ahol nincs megnyugvás, megváltás, csak pusztuló világok „halálfejű napjai” keringenek őrjítő körforgásban. Különösen tragikussá pedig mindezt az teszi, hogy az egész valamiképpen örökké vissza-visszatérve a soha el nem ért szerelem képével fonódik össze.

Vajda lényének fantasztikus kitágulása ez, mely közben látszólag elemiberteie- nedik, s mégis fájdalmasan emberi marad. Hogy ugyanakkor odalöki a „hit koporsókötelét”? Nem hihető ez a kétségbeesett gesztus, mert az sem hisz benne igazán, aki silány pótlékként felkínálja. Bóka László mondja: „Vajda lakni nem tudott a valóságban. A végtelenségben, a jövendőben egyedül van, s most szembe kényszerül a valósággal. A valóság problémájával. Ám a megoldás reménye nélkül, mert hiszen ő nem bölcselő, nem tudós, — költő.” Honnan tehát a sötét, szorongó vagy erotikus tájak, a roppant méretek s a bennük végbemenő cselekvés, a képeik, melyek állandó kínt és halálos rémületet fejeznek ki, honnan az éjszakák és napfogyatkozások, emberpusztító víziók és gyötrődések, „késekkel önsebekbe való vájkálás”, honnan ez a készség, leereszkedni a tudat visszaiiasztó, óceánok víztömegénél nagyobb nyomással nehezedő mélységeibe? Mi készteti minderre Vajdát, s ha nem patalógia és nem tudathasadás, akkor miféle valóság miféle kivetítése ez? Hol van, és md az a pont, amelyen állva, ha nem is fordítja ki sarkából a világot, de alig kevesebbet cselekszik, felismeri annak belső törvényszerűségeit, s ezek hatását önmagára.

Ez a pont a k. u. k. világrend, az Osztrák—Magyar Monarchia valóságának ösztönös megsejtése, valószínűleg nem tudatos, de néha kísértetiesen lényegre tapintó ábrázolása. Döntő eleme és jelentősége pedig az irracionalizmus betörése Vajda költészetébe, és vele a magyar irodalomba. A Vajdát ért filozófiai és gondolati hatások természetesen jóval korábbiak, mint a Monarchia névleges létrejötte. A Monarchia „világa” azonban, s ez alatt elsősorban világrendjét, filozófiai rendszerét és közgondolkodását értem, mint létező tudati valóság benne rejlett a 67-et megelőző évtizedek levegőjében, s nem egyik napról a másikra, néhány törvénycikk beiktatásával jött létre. Vajda költői működésének legjellemzőbb és legkdiorrottabb alkotásai a 67 és 97 közötti harminc évre esnek, arra az időszakra, amelyben birodalom-szerte kibontakozik egy olyan tematikájában és stílusában is sajátos jegyeket viselő irodalom, amelyet „monarchikus” irodalomként jelölhetünk meg. Képtelenség még csak vázlatosan is áttekinteni a Monarchia filozófiai gondolkodását, de az a tény, hogy Vajda huzamosabb ideig Becsben, az „új szülőhelyén” élt, az hogy inteHiganoiája és érdeklődése képessé tette őt arra, hogy az „új születését” figyelemmel kísérhesse, és műveinek tanúbizonysága nyilvánvalóvá teszi, hogy nem kerülték el őt sem korának sajátos

764