Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
last vegyen magának a Mayer-Oesterreidher rokonság rovására írt veszteségért: a Habsburg-legifitmista törekvéseknek áldozatul esett fiáért, Béláért, a Pálffy- család utolsó férfi tagjáért, mégpedig a Vén Sváb szeme fényének, minden reményének elhódífásával... Így az ősi anakronisztikus illúzió is megvalósul: a Pálffy-család neve is fennmarad az egyébként ugyancsak katonai pályára készülő Pálffy Béla helyett — Pálffy Györgyben ... Mai szemmel nézve mindez talán kissé feudális-középkori agyrémnek tűnhet, pedig legfeljebb egy illúzióitól és reményeitől megfosztott, halálra gyötört öreg ember rögeszmévé vált illúziópótlékának, monomániájának minősíthető .. Annál is Inkább, mert az „új családalapítás” sem sikerülhetett egészen. Az anyaként visszatérő nővérek féltékenykednek egymásra, közben elmegy, majd visszatér a középső leány is: tanárnő lesz, aztán apácának készül, végül fanyal- gó kiábrándultságot, extravaganciát hoz magával a szülői házba. Az együttélés, amit „a nők csak kényszeredetten fogadtak el, később mind több vita, torzsalkodás, gyötrő konfliktus forrása lett, ami természetesen a gyermekéken csattant” — emlékszik gyermekkorára a PáMfy-unoka — „A család egyre inkább egy izolált, befelé forduló és önmagába zárt világgá lett; itt valójában mindnyájunk felett megállt az idő. Én is itt, mint valami időtlen, paradicsomban nőttem föl, és csak fokozatosan »döbbentem rá, hogy erre a paradicsomr a valami jóvátehetetlen bűn árnyéka nehezül... A családi és történelmi tragédia előtti időkbe visszasóvárgó és a feledésre alapított családi illúziók kilátástalanságával szemben még a legbizonytalanabb kiút is kívánatos perspektívának tűnt.” Talán ezt érezték valamennyien, a család felnőtt nőtagjai is. S ezért csatlakoztak lelkesen az anyához, aki „megkezdte a második családalapítási kísérlet felbomlasztását is.” Ö maga megunta a kisvárost, s a nemrég még kellemes „polgári környezet” hamarosan „elviselhetetlenül prolivá” vált; örökös spekulációs üzleti vállalkozásaihoz most már az idősebb Oesterreidher tanácsait is igénybe vette; a családfő végül is nem tudott védekezni „az átmenetileg kialakult egységfront” támadása ellen: eladták a szentmihályi házat — Pálffy Zsig- mond már csak a kert gyümölcsös részéhez ragaszkodott —, s ’beköltöztek Budapestre, a kelenföldi Albert-utcába. Az anya üzletei nem váltak be, a család helyzete romlik. Az egykor „frigyláda szentségű” könyvszekrény egy sötét átjárószoba sarkába kerül, a könyvek — az állandósult pénzzavarokat enyhítendő — fogynak, tünedeznek. Az apa erejéből már csak arra futja, hogy „az éjjeliszekrényén tartott Károli-tbibla mellé tüntetőén elhelyezett egy-egy bordó klasszikust: ezeket nem engedi...” S megvan azért a „szomorú romos”, a hajdani kertek összezsugorodott maradványa, a szentmihályi telek: ezt tartja, műveli, két órás oda-vissza út árán, a háborús bombázások idején is, meg azon túl, szinte (haláláig. A 4Cúes évek kezdetére már alig van kapcsolat az Albert-utca és Oesterrei- chék pompás öröklakása között. „Pali-néni” nagybeteg — a Pálffy-nővé- rek már csak a halálos ágyán látják, 1942-ben —, a Vén Sváb pedig pedig nem kíváncsi többé a rokonokra; valószínűleg azért sem, mert tudja, hogy kitagadott fia és látni sem kívánt menye szívesen látott vendég náluk. Pálffy Zsigmondnak csakugyan nagy örömet szerezhetett az a bizonyos „csak-Pálffy-ként” aláírt első cikk 1939-ben. De unokája szerint a nővéreknél is rokonszenvre talál a „fogadott testvér” és fiatal felesége: ők, akik ismerik a rosszul sikerült párválasztás gyötrelmét, a romantikus szerelem valóságos hőseit látják bennük. S 1944-ben mindent megtesznek majd értük, amit csak tehetnek. És nemcsak értük. A nővérek zsidó gyerekeket bújtatnak, a tanárnő — 731
