Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)

hozzáférhető.” Tetején millenniumi díszalbum; a magyar történeti festészet remekei; benne pedig a könyvtár: „erősen eltért a ’családi átlagoktól’; a legigényesebb és legnemesebb nemzeti hagyományokat őrző változatot képviselte. A Franklin magyar és külföldi klasszikusai mellett Mikszáth sorozata dominált, de ugyanígy jellemző volt Jókai hiánya is: ő néhány kötettel a gyerekek könyvtárába szorult. Egyéni színt képviselték a földrajzi sorozatok, főleg az útleírások ...”

S e pátriárkális, kiegyensúlyozott életrend — munka, olvasás, imádság — mögött csöndes tragédia rejtezkedett. Az unoka megfogalmazása szerint a kertészkedő öregember „élete legnagyobb ballépésének, minden tragédiája forrásának azt tekintette, hogy ifjúkori botlásként egy katolikus sváb nőt vett feleségül, aki megkeserítette, tönkretette életét és reményeit.”

Súlyos szavak. De vajon igazságosak-e?

Kegyetlen jellemzést ad az unoka a nagyanyáról: „az otthon melegét megadni képtelen sváb feleség”, akiből „az emléke is kiveszett a nő ilyen irányú kötelességének, feladatának”; akinek kezében „a Kert termése valami ízetlen pancosá lényegült át, mert mindezt a csodát ő csak pénzben kifejezve tudta értékelni” és „mindennel spekuláló, üzletelő mániája még ezt is megszentség- telenítette.” A kertben csak néha jelent meg, „legfeljebb ha birtokosként, úrnőként, a vendégek fogadására, amikor netán kedve támadt egy kicsit dicsekedni, nem is annyira tán a kertjével, hanem a jól idomított, bibliai lelkületű férjével.” Számára a kultúra a kecskeméti Mari nénjétől kapott német giecs- regényekből állt, s ami azon túl volt — és főleg: magyar —, az „legfeljebb az óvónőképzőben hivatalból elsajátított tananyag, nem is került hozzá közelebb soha.” Végül a legsúlyosabb szavak: „Okossága csak a másokon való uralkodásban, mások gyötrésóben való kifogyhatatlan ötletességben nyilvánult meg... Alaposan megnyomorította, tönkretette képmutatóan dédelgetett három leányát is.”

Az unoka lehet igaztalanul kegyetlen a nagyanyával; ha akarom, kicsit groteszknek is éreZhetem az utód „faji elfogultságát” az előd iránt. De képtelenség nem érezni a sorok mögött egy keserves gyerekkor élményanyagát.

S hátra van még a legfontosabb.

E rossz házasság „csöndes, hétköznapi poklát” igazi nagy családi tragédia árnyéka borítja: a katonatisztnek készülő egyetlen fiú, Pálffy Béla halála 1921 októberében, a budaörsi csatában, IV. Károly oldalán. S a fiú beugratása „ebbe a tragikus kalandba, mint egy jó befektetésnek ígérkező vállalkozásba” — az anya „önálló leleménye volt”, az apa háta mögött, tudta és akarata ellenére. „Ez volt az a jóvátehetetlenül aljas felelőtlenség, amivel elveszejtette a család utolsó férfi sarját, s amivel nemcsak családja, de saját életét is tönkretette...’ Majd hozzáteszi az unoka: „Mindez kimondatlanul is köztudottan ott lebegett körülöttünk és nyomasztóan ült a családon, annyira, hogy mindenki legszívesebben még önmaga előtt is letagadta volna.”

A tragédia és a Trianon utáni súlyos helyzet menekülésre készteti a családot: az apa nyugdíjazását kéri, Kőbányáról a Koimárom-megyei Kömlődre költöznek, az elveszett birtok roncsaiba. Az apa itt némileg megnyugodnék: hatalmas kertije van, „igazi paradicsom”, közepén a régi kúria. De az anyának nem tetszik a „falusi idill”: számára ez csak „kellemetlenül hosszúra nyúlt vakáció”, — zavarja talán „áldozata”, a fia sírja is: hazahozatták, itt nyugszik a szomszédos temetőiben — csak vissza, vissza mielőbb a fővárosba, „az emberek közé...” Két lány — előbb a legidősebb, aztán a középső — férjhez megy ...

A legidősebb nővér — tanítónő különben — a felső Tisza vidékiéről, Bereg729