Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
S most, az idősebb Oesterreicher után, aki a fiatal Pálffy György „mitológiájában” — megsejthettük már, s később meg is bizonyosodhatunk róla — egyszerre féleknes és szánalomraméltó, ismerkedjünk meg a másik „pater familias”-szal: Pálffy Zsigmonddal és az övéivel. * Tolnaszentgyörgyi és beregi Pálffy Zsigmond postafőtiszt: kisalföldi protestáns nemesi család sarja, rokonságban a Pálóczi-Horváthokkal, Konkolyokkal. A pápai kollégium neveltje, s unokája jellemzése szerint: „a táblabíró világ egyik utolsó, késői túlélő képviselője; a reformkorból maradt itt, de valójában még ennél is több volt: az egész feudális nemzeti nemességet képviselte igen szélsőséges formában, minden erényével és történelmi hibájával, korlátoltságával ... s maradt a 48-as kossuthi illúziók makacs kövülete, élő anakronizmus — és ennek következtében élete és sorsa is valóságos dráma, sorstragédia.” Egyébként: „józan, kiegyensúlyzott, természetközeli alkat, maga a tisztaság és erkölcsi erő, akit protestáns családi és egyházi neveltetése és tradíciói mellett a környezet is ,segített’ abban, hogy élő anakronizmussá merevedjék... Nem a körülötte levő valóságban, az egyre idegenebbé, sőt ellenségesebbé váló mikro- és makrokozmoszban élt; a történelmi folytonosság — a magyar irodalom és kultúra — jelentette számára a valóságot. A legreménytelenefob sorshelyzetekben is éppúgy tudott ’varázskört’ teremteni önmaga köré, pánoélinget igézni magára a magyar klasszikusok egy-egy kötetének fellapozásával, miként azt Illyés tanácsolta ...” (Itt bizonyosan az 1938-as versről van szó, Haza, a magasban: „Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket...”) Az unoka kritikusnak látszó sorai mögül süt a szeretet és megbecsülés, annyira, hogy az olvasó elfogultságra, a szeretet vakságára gyanakszik. De amit az életformáról ír, az meggyőzni látszik nemcsak a szeretet, de még az elfogultság jogos voltáról is. Hallgassuk tovább: „Nagyapa varázsereje leginkább a Kertben — (az umoha így írja, rúfigy- betűvel) — érvényesült. A dúsan termő cseresznye és meggyfák, a földig hajló dús ribizkebokrok között fáradhatatlanul hajladozott felgyűrt ujjú fehér ingében, csokoládészínűre bámult boltozatos koponyáját keretező fehér hajával ... És a kert termése, az volt az igazi varázslat: a nyári uzsonnák gondos pincei hűtés után is napfényízű, hűs és friss gyümölcsöstáljai: vérpiros eper, málna és ribizke, mézízű ringlók, a még zamatosabb körték, amelyekből egy fa három ágán is három fajta termett... Gyümölcsöt leszedni, hűteni 'ás tálalni is ő tudott csak igazán... Nemcsak a táblabíró világot idézte maga köré, hanem a még távolabbi múltakat is: a XVIII. századot, a magyar ,fűvészker- teket’, sőt az időtlenebb időket, a horatiusi ódák és vergiliusi bukolikák világát ...” A kerti munkát kora tavasztól kiéső őszig, délutánonként olvasás követte: „újabb és újabb bordó klasszikus került le a polcról, kitöltve a lefekvés előtti Biblia-olvasásig terjedő időt.” Télen pedig, amikor a kertben nem volt tennivaló, s az idő sem volt alkalmas a sétára, „az egyetlen napi munka, a kandallók bekészítése és begyújtása utáni idő is a könyveké volt... s az általa fűrészelt, hasogatott hasábok kandallóban pattogó téli füzével ő teremtette meg az otthon melegét, sőt magát az otthont is.” Ennek az otthonnak „dísztelen dísze” volt a szalonban álló tömörfa szekrény, falusi asztalosmunka, amely mindig lezárva állott, de benne a kulccsal: „jelezve, hogy a tartalma érték, iám épp az által az, hogy mindenki számára 728
