Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)

tál; temploma is — ahová hősömet katolikus buzgósággal már a születés napján keresztelni vitték — egytornyú, kopott, falusias.

Milyen is volt egészében ez a századforduló utáni Temesvár? Ajtaíos-kato- likus város, püspöki székhely, papi szemináriummal, az iskolákban kegyesren- diek, ferencesek tanítanak, a leánynevelő intézetben a Notre Dame apácái. De „mulatós” város is, cigányzenés kávéházaival, farsangi báljaival: a környékbeli földbirtokos nemesség és — Méliusz József szavai: — „a konkvisztádor magyar tisztviselő osztály” városa. „Kis Bécsnek” is nevezik, a császárvárost majmoló építészete, és kicsit sznob, kicsit komoly zened élete, koncertjei miatt. A 40 ezer főnyi lakosság csaknem fele német, nem egészen egynegyede magyar, a többi román, szerb, de vannak szlovákok, örmények, görögök, bolgárok is, és csaknem 5000 zsidó. Ez még majdnem a török utáni újratelepítés kópét tükrözi, amit megőrzött számunkra az 1717-től 1739-ig vezetett „polgárkönyv”, amely mainzi, passaui, darmstadti, brandenburgi, koiblenzi, danzigd, graübündeni, nápolyi, milánói, velencei, belgrádi, konstantinápolyi telepesek adatait őrzi; de vannak spanyolok is, s külön negyede van az örményeknek. A 329 családfő közül pedig csak háromnak magyar a neve.

Különös város, Ady nem szerette, s még szülöttei is furcsa, önkínzó módon szeretik-nem szeretik. Méliusz az 1943-as Sors és jelképben így ír a „perzselt-emberhús szagú" Temesvárról, „a itorpadt bánsági szórványmagyarság rideg központjáról”, amelynek „nincsen történelme”; mióta létezik, „mindig jövevények városa volt”, s ahol „nincs édes, csak keserves anyanyelv, ahol csupán a nyelv csökevénye vergődik formátlanságában”. „Nincs itt mit őrizni, nincs mit megtartani. A konkvisztádorság nem a mi itörténelmünk, nem a mi nyelvünk, nem a mi kenyerünk ...” Vigasztalót csak a környező alföldi tájiban talál, a „zsíros, barna televényben”, amely Bartókot termette, s „a legrégibb magyar hangjegyes népdalban”, „zeneirodalmunk Halotti beszédében, melynek kétsoros szövege: ’Bátya, bátya! Mely az út Becskerekére? Uram, uram, ez az út Becskerekére!...’ Dózsáéknak mutatta meg az irányt a sokajkú parasztseregtől megszállt temesvári határ alól a következő célpont felé, s épp a bukás, a pusztulás előtt...” S rezignáltan teszi hozzá: „Ennek a tájnak nincsen történelme? Elfelejtette.”

De még Majitényi Erik is, a város másik író-szülötte, aki három éves koráig „a legízesebb, legkifacsartabb” helyi dialektust tanulja „első anyanyelveként”, amit a környező sváb falvak népe sem ért, lévén igazából „erősen megviselt, részint magyar, részint sváb elemekkel megtűzdelt bécsi német”, s aki aztán a másik nagyszülőknél magába szívott „második anyanyelvén” írja meg, Hajóharang a Hold-utcában rílmímel, „szerelmi vallomását” a régi Temesvárról — még ő is kesernyésen beszél e „különös” és „szomorú szülővárosról”, amelynek „oly hányatott volt a múltja”, s amely „a töröknek behódolt, de a szabadságnak (1849-ben) nem...”

Adott-e, adhatott-e valamit Pálffy Györgynek ez a különös szülőváros, ezt csak találgatni tudom. Hiszen a család 1912-ben már Óbudán lakik, itt születik a kisebbik fiú, János, nyilván megfontoltabb „családtervezés” 'gyümölcseként.

Élete első három esztendejéről aligha maradtak benne közvetlen élmények, képek, benyomások. Ami volt mégis, az másodlagos, a fiatal anya elbeszélése születésről, az első lépésekről, az első kimondott szavakról. S egy-két gyerekkori utazás, nyaralási képek, meg az a kíváncsisággal vegyes nosztalgia, amit az ember érez az ismeretlen szülőföld s a megközelíthetetlen első évek iránt.

Sok ez, vagy kevés?

Nézem a századfordulós várostérképet.

720