Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)

de lehet a „katonaköltő” Somogyvári Gyulát is; s lehet a Gólyakalifát olvasni, és lehet Pékár Gyulát. S ha valaki — uniformisban! — az előbbit válaszltja, az nem kicsi dolog.

Ízlése persze kiforratlan, legalábbis az 1932-es nyári levelek tanúsága szerint. Hajmáskéren Stefan Zweiget olvas, a Civilizáció megmlentését Wellstől, meg Sinclair Lewist, Wassermannt. Csupa divatos szerző. Zweig, a regényes történelmi életrajzok mestere jó stiliszta, szellemes — és felületes. Wellsről elég idézni Szerb Antal telitalálatát: „Született utópiaíró, mindig tanítani akar, parvenű magabiztonsággal, s amit tanít, mind olyan magától értetődő igazság.” A Nobel-díjas Lewis — megint Szerb Antal után, kicsit szabadon: — később majd úgy megy ki a divatból, hogy tötmegcikké lesz. Wassermann okos és nagyképű, rutinra váltja, amit megtanult Dosztojevszkijtől.

Ez a — nyilván hiányos — olvasmánylista nem jelez valamiféle kialakult ízlést; inkább fogékonyságot, a kor szintjén való érdeklődést, nyitottságot s egyben elkülönülésit a herczegferenci „magyar glóbusztól” — aminek persze megvan a veszélye, hogy átcsap valami másba, hisz ez a lista egy korabeli kul- túnsznob listája is lehetne. Az is volna, ha nem egy „kamasz” listája. Nézzük csak mégegyszer: Zweig az életrajzaival a kor szeimélyiségkultuszának udvari szállítója. Wells kapitalista válsággazdaság és szovjet tervgazdálkodás között keresi az utópisztikus harmadik utat: „elit-emberek, tudósok nemzetek fölötti összefogásában”, valamilyen „okos világ-nagykapitalizmusban”; egy kicsit ro- osewelti New Deal, egy kicsit a náci „Führerstaat” technokrata változata. Wassermann : géniusz és világ, pszichopatológia, freudizmus...

Oesterreicher akadémikus Hajimáskéren olvassa „Károlyi új könyvét, az örvény szélén-t..Nem, ez nem az a Károlyi, csak az unokatestvére — és természetesen ellensége —, Károlyi Imre gróf, aki két könyvet is írt gyors egymásutánban. Az első 1931-ben jelent meg: A kapitalista rend válsága. A második 1932-ben, s ez amannak folytatása. Mindkettő „csemegének” számít akkoriban: elemzik a világválság okait és lehetséges következményeit, ismertetik a szovjet viszonyokat, viszonylag objektív tudósítással szolgálnak az ötéves tervről. A szerző — egyébként a miniszterelnök Károlyi Gyula öccse, s nem sokkal utóbb a nyilasok felé fordul — a „másik oldalhoz” tartozik, s persze az ugyanoda tartozók számára ír; viszont tárgyilagos, ső’t még szembe is száll bizonyos szovjetellenes rágalmakkal.

A 23 éves akadémikus, úgy látszik, figyeli az irodalmi élet eseményeit is. Egyik levelében azon örvendezik, hogy Kosztolányi és Babits végre kiléptek a Pen-ből. „Hála Istennek, úgy örültem neki, mintha nem tudom, mihez jutottam volna!” Majd így folytatja: „Csak az bosszant, hogy persze az egész kis uszály követte őket, csupa olyan tipikus pesti nagyságból... Földi úr is köztük.”

Földi Mihályról van szó, a „transzcendens ponyvaíróról”. Ha Wassermann Dosztojevszkij-epigon, ő Wassermann epigonja, hamar avuló életművel, freudista erotikával, miszticizmussal... Az ítélet téhát biztos, ami az irodalmi értékre vonatkozik. De párosul a „középosztálybeli keresztény fiatalember” előítéletével; a „tipikus pesti nagyságok” kifejezés helyére nyugodtan odailleszthetjük a másikat: „tipikus nagyvárosi zsidó szubkultúra”. Az akadémikus bizony antiszemita. Nem komolyan — akkor alighanem legyűrte volna magában a kezdődő szerelmet —, csak úgy, „von Haus aus”, ahogy egy keresztény úrifiúhoz illő, a jó modor határain belül. Csipkelődve írja, épp Wassenmannról: „... egy zsidó zsenit olvasok, akit Maga kihagyott a múltkori díszes listából ...” Vitára aéloz nyilván, a tárgyát könnyű kitalálni: ősrégi, mint az „ön717