Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)

zelien barátság férfi—nő között” polémia: a zsidó nem teremtő alkat, .hanem interpretátor, a nagy komponisták között nincs zsidó, a nagy hegedűsök mind azok stb. A csipkelődésben persze ott a partner érzékenységének szóló engedmény : hisz Wassermann, lám, mégiscsak zseni... Aztán sorra veszi az író alkotásait: a Lángész — „az nagyszerű volt”, a Renata Fuchs „majdnem ponyva”, s emiatt „elment a bizalma”; viszont nemrég olvasta a Muuriziws-ügyet: az „gyönyörű, próbálja megszerezni, olvassa el...” De megint nem állja meg, hogy oda ne csippentsen: „... akkor talán több reménye lesz, hogy meg tud győzni; már ami a zsidó zseniket — ide zárójelben kérdőjelet iktat — illeti...”

Ügy tűnik mégis: ez a „középosztálybeli úrfiiú” nem a Ludovikára való. Talán inkább a bölcsészkaron volna a helye? Lehet, hogy érzi is, talán épp ez az apa—fiú konfliktus háttere? Talán miár csak a nevezetes hurkátöltő-elv érvényesül: „aki egyszer bekerül a Ludovi'kára, az onnan már csak hadnagyként távozhat!”

Nézzük csak, mit ír a hajimáskéri tiszti kolóniáról:

„Annyira el vannak vágva minden kultúrától, sőt civilizációtól, annyira egymásra vannak itt utalva az emberek, annyira egymás szeme előtt játszódik le az életük, minden magánvonatkozásaival együtt, hogy aki nem alkalmazkodik patkánymédra, annak keserves kínlódás lehet minden nap. Mert itt nem vonhatja el magát az ember az úgynevezett kincstári társaságtól, mert más egyszerűen nincs. Itt nőtlen tisztek, nősek a feleségeikkel együtt állandóan és szünet nélkül be vannak sorolva a hierarchiába, még talán az asszonyok is rangsorolva vannak, kitéve egy minden kisvárosinál mérgesebb és figyelőbb pletykának, lélekölő unalom és tespedósben. Itt egy fiatal tisztnek ugyan elég alkalma van tanadni, olvasni, toválbbképezni magát, de csak ha baromi akaratereje van. Mert míg egyrészt a szórakozási lehetőség teljes hiánya szinte tereli a munkára, másrészt a minden változatosság hiánya és a sivár környezet okvetlen meghozza a reakciót: — Nem lehet állandóan komoly dolgokkal foglalkozni! felkiáltással sarokba vágja a nyelvkönyvet, a hadtörténelmet, a filozófust, a verseskönyvet — 'és sárga ponyvát olvas, míg el nem álimosodik, vagy lemegy a kantinba, hogy egy pohár sör mellett, üres, céltalan fecsegéssel agyonüssön egy pár órát. Egy-két év, és ugyanolyan szürke nyárspolgár lesz belőle, mint a környezete. Undorító ..

Lehet, hogy már régen nem „örömkatona”?

Csakhogy a fentiekhez hozzáteszi: „'Hálaistennek, nagyon kevés esélyem van, hogy ide kerüljek.” Februárban pedig bosszankodik: a félévi eredménye nem elég a kitűnőhöz”: 145 egység kéne, ő pedig csak 142A>t szedett össze. Igaz, teszi hozzá, „ebben a félévben nem nagyon erőltettem meg magam.”

Mintha két ember lakoznék benne — meglátjuk később, a oslapatszolgálat óvei alatt is —; az egyik borzad a kincstári dögunalomtól, a másik valósággal rajong a hivatásáért. Csupa viszolygás, amikor a „társaságról”, a kaszárnyái hétköznapokról ír, és csupa ragyogás — a stílusa is megváltozik szinte —, ha leírja a hosszú menetéket ismeretlen falvakon, városokon át, s ha arról beszél, milyen jólesett az ebéd utáni cigaretta a pihenő üteg mellett, miközben félkézzel a lovának tartotta a zábos tarisznyát.

Egy későbbi, Torinóban kelt levél szolgál talán a legjobb magyarázattal:

„Kora reggel utaztam el innen Genova felé... Zavartalanul élvezhettem a tájat és a könyvemet — egy nemrég megjelent Golleoni-iéletrajzot —, amit az útra vittem. Colleoni csatái azon a vidéken zajlottak le, ahol 'éppen keresztülrobogtunk. Kettős utazás volt ez ugyanazon a vidéken: ha felemeltem a szemem, az ablakiban azok a helyek és völgyek, folyók és utak rohantak visz718