Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Amerikába utazása Csepregi János és családjának és az indító okok a kivándorlásra, vagy tanulság: miként induljon útnak valaki a magyar nyelvvel. Írta a kivándorlott maga
kezét nyújtva az elbocsátás jeléül, a melyet én gyengén megfogtam, mi alatt megköszöntem a részemre oly igen szükséges előre ígért pártfogását, és köszönve a leányommal együtt eltávoztunk. Visszamenve a családomhoz, a melyet együttesen a vendéglő ajtajában találtam; és a nőm azonnal kérdi tőlem: „nahát mi lesz velünk?” A leányom egyszerre elkezdte beszélni, hogy a konzul milyen jó ember, milyen szépen beszélt édesapámmal, és mindent megígért a segítségünkre, még a hajóra szállásnál is, pedig elsőben úgy féltem tőle, mikor porolt azokra a másik emberekre, hogy majd mivelünk is úgy bánik. Ekkor ón félbe- szákasztottam a leány beszédét azt mondva: hanem fiaim, vissza kell menni a Fondába, és még ott egy ideig beszélgettünk a sorsunk miként volt, miként levésé felől, és már dél felé volt az idő, a mikor az 'Eszter leány azt mondja: Édesapám az a másik kocsmáros mintha minekünk integetne. Arrafelé nézek, hát csakugyan nekem integet, hogy menjek oda: odamentem, azonnal németül azt mondja: Menjünk vissza, várnak bennünk az ebédre..., én pedig intettem a Családomnak, hogy jöjjenek, hozzák vissza a pakokat a Fondába. Visszame- nésünkkor a kocsmáros nagyon szépen fogadott bennünk, örült, hogy visszamentünk, még a púpos szolgának is a zsíros ruháját egy tiszta kötény födte el, a mely alól azért eléggé látható volt a zsíros, piszkos ruha, de azért az örömében, mint a ki a legfényesebb ünneplő ruháját ölti fel, elkezdett körülöttünk forgolódni, és segítve az előbbeni helyünkre, az emeletre fölczipelni a mályihá- inkat; azután hozta az evőeszközöket és az ételt, kérdezte, ha kimerítse-e? a tányérakra, de én a fejemet tekerve annak jeladására, hogy ne. Azután kérdezősködött, de én hallatlanná vettem, és az ebéd fölszolgálása után látta, hogy nem ereszkedem össze beszédbe vele, elment. Én pedig az ebédezés után hozzám vettem a konzul által kért irataimat, azután a Zsófiával együtt a konzulhoz készültünk. A Fondában később nem is történt olyas feljegyezni való, mert hogyha az ételt nem szerettük, akkor vettünk a városban valamit, de soha nem szóltam ellene, így nem jött többet semmi baj köztünk elöl. Délután 1 V2 órakor elindultunk a Zsófiával a konzul lakására, a hol a hivatalszolga egyszerre beeresztett bennünket. A konzul először is azt kérdezte, hogy visszamentünk-e a Fondába? Igen: feleltem, és igen helyesítette. Azután az iratokat ál tál vizsgálta és félretette, a munkakönyvét visszaadva azt mondta, hogy ezeket az irataimat majd a hajóállomáson a hajóra való szállásunkkor általadja, a hol ő is meg fog jelenni, és a mint lehet, segélyünkre lesz; a mely időt majd a vendéglős tudatni fog velünk, és a kezét nyújtva az elbocsátás jeléül, és köszönve eltávoztunk. Minthogy megérkezésünktől fogva mindig olyan bonyodalomban ment el az idő, azt mondtam a leányomnak: Menjünk, nézzük meg a hajókikötőt! A mely látvány egész új volt előttünk. A sok kisebb-nagyöbb hajók jövés-menése, ki- és berakodása oly föltűnő látványt nyújtott, hogy csak azt vettük észre, hogy a nap nyugovóban van, egészen el voltunk foglalva a bámulásában, és most ott kellett hagyni, de megajánlottam a Zsófi leányomnak, hogy holnap ismét eljöjjünk megnézni. A Fondában a családom előtt elbeszéltük a látottakat, a melyre az egész családom kérte az engedelmet a holnapi kimenetelre. így a másik nap reggelén, a kávézás után a kis család együttesen elindultunk azon csudálatos építményeket megnézni a kikötőbe, a mely nemsokára minket is belevisz abban a végtelennek látszó víztömegbe, a melyen itt a kikötőnél oly szelíden ringatózik még álló helyén is. Az idő nagyon szép tiszta volt az 1900ik év Deczember 15ik napján; napkeltekor egy kevés hóharmat ugyan volt, de később egész melegen sütött a nap; mi pedig élvezve azt a szép Deczemberi meleget a családommal, és elbámultunk a sok hajók ide-oda való mozgásán, némelyeket a 687
