Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Amerikába utazása Csepregi János és családjának és az indító okok a kivándorlásra, vagy tanulság: miként induljon útnak valaki a magyar nyelvvel. Írta a kivándorlott maga

bemenni rajt, a míg a Mályháinkalt meg nem vizsgálták a vámhivatalban, és az élelmiszerről vámot nem fizettünk.

A Vámhivatalban a szolga egész el volt foglalva velünk az olasz beszédet által fordítani, hogy megérthessem, miféle tárgyakról kell vámot fizetni, a melyeket elölrakva azokat megmérték, és a kiszabott vámot lefizettem, a családom pedig visszapakolással volt elfoglalva, mikor eszembe jutott a nőm a kisleánnyal, azonnal körülnézve kerestem a szemeimmel, de sehol sem láttam őket, kérdeztem a Családomtól, a kik velem voltak: Édes Anyátokat nem láttátok a kis Lidivel?, amelyre az egyhangú „Nem” választ kaptam: ekkor a családomnak azt mondtam: Ti maradjatok a Mályhákkal, én visszamegyek az Állomás felé keresni az arra vezető utczán, az Ügynöki szolga pedig a Vámhivatal előtti kapuban álló őrtől kérdezte meg, ha nem látott-e az ilyen meg ilyen öltözetű Asz- szonyt egy kisleánnyal elmenni?, de az őr azt felelte, hogy nem látott, hacsak észrevétlen el nem mentek, és mivel mályiha nem volt nálok, azokra nem is nagy gondot fordít. Ekkor én és a szolga keresésökre indultunk, az ott lévő gyerekeknek meghagyva, hogy a mályhák fölötti vigyázat mellett vigyázzák a környéket, ha esetleg valahonnan meglátják jönni őket, (hívják oda hozzájok, és várjanak, míg mi a szolgával visszajövünk. Ekkor én az Állomás felé vivő utczán, a szolga pedig a városba vivőn mentünk el keresni, de mind a ketten eredmény nélkül tértünk vissza. A szolga nem lévén meggyőződve azon, hogy az utczát én jól szemügyre vettem volna, ismét elment az állomásig, az állomásnál is keresve kérdezve, de ismét eredménytelenül tért vissza. Ekkor már tudtára ment a nőm elvesztése a kivándorlási ügynöknek is. kijött hozzánk, ismertető jeleit kérdezte, azt mondta, hogy áthaladja a megkeresést a Csendőrségnek: és elment. Kevés idő múlva visszajött, azt mondta, hogy csak legyek nyugodtan, a csendőrség hamarosan megkeresi. Én dehogy tudtam volna nyugodtan lenni, gondoltam én mindent, csak jót nem, de leginkább azon búsultam, hogy ha a nőm valahogyan megtudatta azt az utczai csavargókkal, hogy mintegy 1400 forint van a szoknyájába varrva, és azok egy félre eső helyre csalva, tőle elveszik, magát pedig a kisleánnyal együtt vagy az ott folyó vízbe, vagy valami gödörbe lökik holtan, a mi által engem olyan bánatban és gyalázatban hagynak, a melyet nem tudom, hogyan tudok elviselni; egészen magamon kívül voltam, nem is tudom leírni, hogyan éreztem magamat; a kis Családom jajagatása, sírása az Anyjok elvesztése miatt még jobban elkeserített, ezekhez még hozzágondolva azt, nemhogy Amerikába tudnék elmenni, de még vissza a hazába sem, mivel már csak pár 20 koronás papírpénz volt énnálam, a többi pénz mind a nőm ruhájába volt varrva. Ezen kétségbeejtő helyzetemből a Zsófi leányom azon örömtől remegő kiáltása „Édes Anyám jön a kis Lidivel és a szolgával”!! térített ki, a mely örömhír hallatára egész ütődést éreztem a belső részemben, és zavart idézett elől a gondolkodásom helyes irányában, úgyhogy a Családom elhelyezéséről sem tudtam kellőképp gondolkozni. Kértük a szolgát, hogy kísérjen el bennünk egy kocsmába, és az kísért be bennünket egy Olasz Fondába (kocsma).

A Fondában már találhattunk volna egy kis nyugodalmat, hanem ismét a Magyar nyelvű tudományommal nem tudtam a szükségeseket a családom részére kérni, még a csekély Német Nyelvű tudományommal sem, senki sem volt ott, a ki megértette volna. Olaszul pedig még az előtt beszélni sem hallottam, nemhogy én tudtam volna. Ekkor már délután 3 óra volt, és a szolga jött vissza azon üzenetet hozva, hogy az Ügynök Űr hivat az irodába, magammal víve az igazolványunkat és a Családnak a keresztelési kivonatait. Az irodában megje679