Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Amerikába utazása Csepregi János és családjának és az indító okok a kivándorlásra, vagy tanulság: miként induljon útnak valaki a magyar nyelvvel. Írta a kivándorlott maga

én azt többé nem láttam, mit tett, mit nem — nem tudom, mert hogy a vonat a Fehringi állomásra ért, én azonnal a Gráczba induló vonatot kerestem föl, és a kis családommal elhelyezkedtünk egy kupéban és ott várva a vonat indulását, mert mitagadás, hogy féltem az én Kalauzom (feljelentésétől, hogy akkor benne maradok a hazugságban. De bizony misem történt a Kalauz ijesztegéléséből, hanem egészen megkönnyebbültem, mikor az én Gráczba vivő vonatszakaszom gőzmozdonya fütyült az indulást jelezve, amelyre lassan, alig észrevehétőleg, indulni kezdett, és ezen indulással két ellenkező érzelem foglalta el belsőrészemet, az egyik az, hogy most .már senki sem vesz kérdőre a hova utazásom végett. A másik az, hogy most hagyom el a szép (Magyar Országot, a melyben talán örökre elhagyom azt a szép testvéri köteléket, a mely oly sok szeretettel körülvett, és én önkint kiszakítottam magamat szerető karjaik közül.

Ezen utóbbi nehézség úgy elfogta, nehezítette a belsőrészemet, hogy egész lehangolt és kedvetlenné tett. Ábrándozásomból a Kalauz figyelmeztetése ébresztett föl, azt kérdezve: melyik állomáson szállunk ki? mert Gráczba érünk. Mondtam, hogy a másik állomáson, melyre szerencsésen meg is érkeztünk, de azért még itt is eszembe jutott az én Fehringig kísérő Kalauzommal történt szóváltásunk.

A vonat megállása után kiszálltunk a kupéból a mályháinkat kicipelve, azonnal kérdezősködtem mindenkitől, hol kell jegyet váltani Udinóba, de olyan embert nem találtam, a ki megértette volna beszédemet, a vasúti jegy nevét pedig nem tudtam németiül, jöttem-mentem mindenfelé az állomásnál, hogyha találnék valakit, a ki tud magyarul, de bizony nem találtam senkit sem, még azt sem tudtam megkérdezni: Hány órakor indul a vonat Udine felé. De nem is nagy figyelmet vetettek a kérdezősködésem megérthetésére. Ezközben három Űriembert láttam egy asztalnál ülve sörözni, és én is odaültem, két pohár sört kértem a családom részére, iddogálás közben elővettem az én 'Német tudományomat, de többet mondva magyarul, mint németül, de úgy-ahogy tudtam értésekre adni azon kérdésemet a három Űriembernek: Hány órakor indul a vonat Udine felé? Azt mondták 9 ór.a 10 perczkor, de azt már nem tudtam megkérdezni, hol kell, melyik jegyadónál a jegyet váltani, mert nem tudtam a jegy nevét németül, igen sokat beszéltem nekik, hogy valamiképpen megérthethessem, de haszontalan volt, nem értették el, mit akarok kérdezni. A vonatok pedig mindig fütyültek, az egyik érkezett, a másik indult, így a jegyeket is mindig váltották az utazáshoz egyszer az egyik jegyadónál, másszor a másiknál. Én persze minden jegyváltónál megjelentem, a hol utóbb megtanultam, hogy a Vasúti jegynek bilét a neve, és kértem a bilétet Udineig. Természetes, hogy elutasítottak, mert nem ott kellett nekem a bilétet váltani. Beszéltek hozzám németül annyit, hogy igen sokat, de hogy jót-e vagy rosszat, én azt nem tudom, mert nem értettem. Mikor 8 V2 óra elmúlt, akkor az egyik ember, aki az asztalnál ült a két másik pajtásával sörözni, odajött és megfogta a karomat, beszélve hozzám általam érthetetlen

677