Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Amerikába utazása Csepregi János és családjának és az indító okok a kivándorlásra, vagy tanulság: miként induljon útnak valaki a magyar nyelvvel. Írta a kivándorlott maga

maradni akarunk délután 1 V2 óráig, és ezen nevezett időben a maga házától vigyen ki bennünk az állomásra. Ezen kérésemet a Gersei Mihály sógorom teljesítette, és így minden búcsúzás nélkül jöttem ki az én szeretett testvéreim közül, még hajnal hasodás előtt megérkeztünk a Gersei Mihály sógorom házához. OstfiAsszonyfára, onnan délután 1 óra 30 perckor indultunk a vasúti Állomásra. Ott a vonatra ülve kezdettük meg a sok zavarral vegyítve elhatározott hosz- szú utat, a melyet egész símán lefolytathatónak gondoltuk előleges képzeletben. A vonat elindult velünk az 1900ik évi Deczember 7én délután 2 óra 15 perczkor a velünk vitt kézimályháinkkal, mert a nagyobb mályhát 4 nappal előbb már föladtuk előre elküldve, így velünk csakis az utazás alatt a család részére szükségeltető ruha és élelmiszer volt, a mely azért elég súlyos volt a gyenge családnak vonat változtatáskor czipelni, úgyhogy a nehezebb mályhát majd egy sem tudta vinni, én és a nőm pedig a betegeskedés miatt voltunk erőtlenek. A Zsófi, a nagyobbik leányom akkor volt 16 éves, az Eszter 12, a Juli 9, a János 6, a Lidi 3 éves. De a vonat arról mit sem tudva, milyen nehéz szívű és gyenge családot visz, repült velünk egyik állomásról a másikra. Nem történt semmi föltűnő sem mindaddig, a míg a kalauz, látva a kis gyenge családot, odajött hozzám, azt kérdi tőlem: Ez a maga Családja? Igen! feleltem. Hova utaz a családjával? Grácz- ba: feleltem. Miért megy Gráczba a családjával? Egy nővérem látogatására, a ki ott van férjnél, Tudja maga, hol lakik a nővére, melyik utczába? Természetes azt nem akartam megtudatni a Kalauzzal, hogy Amerikába megyek, nehogy akadályt okozzon az utazás folytatásában; a Kalauz látva zavaromat, a melyet előlidézett bennem kérdéseivel, leginkább az utolsó kérdésével, a melyre nem is tudtam azonnal felelni, míg végre habozva azt feleltem: Nem. Ekkor még azt kérdte tőlem, „Tud maga Németül beszélni — ezen kérdést magyarul, de aztán kérdéséhez hozzátéve Németül — meg tudja kérdezni, hol s melyik utczába lakik a nővére?” Én persze jobban úgy gondolva, mint megértve kérdését, azt feleltem: A czímét tudom a hozzám küldött leveléből, majd valahogy csak megtalálom. De magam is észrevettem a zavantságom jelét az arczom izzadásáról, a melyet az általam elmondott, és meg nem szokott hazugság az arczomra hajtott, melyet látva a Kalauz, egész komolyan azt mondta: Azt gondolja, hogy azt én nem tudom, hogy maga Amerikába akar menni!... hanem a Fehringi állomáson jelentést teszek a rendőrségi hivatalban, hogy ilyen gyenge családot ne vihessen olyan hosszú tengeri útra, a melyet a kis gyenge gyermekek sehogy sem bírnának ki, hogy bele ne betegüljenek vagy bele is halnának. A rendőrség magokat vissza fogja kísérni az eddigi illetőségi helyekre, a honnan eljöttek. A Kalauz ezen beszédére elgondoltam, hogyha most keményen nem állok vele szemben, hát még megakadályozza útunk folytatását, azért egész komoly hangot azt mondtam én a kalauznak: Tudja mit mondok én magának, de jól megértse a mondásomat: először mi köze magának énihozzám avagy az Családomhoz, én oda megyek, a hova én akarok, maga nekem abból nem parancsol, másodszor a gőgösségéből ha kitellik az utasokat útjokba zavarni a hova utazások tudakolásával, a mihez semmi köze. Elhiszem, hogy kitelik az is, hogy följelent, de jól meggondolja, mit tesz, jelentsen föl, ha jónak látja, de arra figyelmeztetem, hogy azután lássa következményeit. Igaz, hogy én a kitűzött időre nem érhetek Gráczba, de egy telegrammal a nővéremhez igazolom magamat a rendőrségnél, hanem meggondolja ám azt, hogy a maga okvetetlenkedését simán el fogom múlni hagyni ... nem!... hanem meg fogom azt torolni, és most semmi beszédem magával többet. Erre az én Kalauzom olyanformát morogva: Majd meglátjuk, melyikünk tud a másiknak többet ártani, ezzel kiment a kupéból, de

676