Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Paródiák IV.
rákbeteg vagyok és napjaim meg vannak számlálva; szeretnék 'hát híres boszorkányként meghalni!” Micsoda észbontó ötlet! (No jó: a herosztratoszi problematika ösmeretes, ám mi köze ennek a falusi vénasszonynak ama görög őrülthöz, ki feltűnési viszketegségből felgyújtotta Artemis templomát, hogy híre örökre fennmaradjon?) Nos, egy pityergő, rákos, rőzseszedő vénasszony, egy stramm, epilepsziás fegyvergyáros nagymama helyett! Ez ékesen láttatja a kisded különbségeiket. Mert a Somodi-színműben a kecske is ki akar válni az átlagkecskék sokaságából azzal, hogy maga kéri halálát (vízbefojtás által) és a rőzseszedő is ki szeretne ugrani mindennapiságából a máglyarakás megkívá- násával (korántsem a süteményről van szó, hacsak nem úgy, hogy a vénasszony emberi süteménnyé akar válni a máglyán.) Öngyilkos uborkafások! Az öngyilkosság, mint ulborkafa és Somodi meg seim kritizálja hőseit. Beszéljünk most arról, amit valaha e darabról írtak: húsz évvel előzte meg korát. De én azt mondom: micsoda elkésettség! Rajtafogtuk matematikai mű- veletlenségét! — liheghetné felém a matematikai terror, a matézis neofasizmusa. Elismerem, látszólag igazuk van, hiszen hogy lehet a Somodi-mű elkésett, amikor húsz évvel ‘hamarabb (1961-ben) jelent meg és miként volna nem-elkésett a Wessbrun-dráma, amikor húsz évvel később (1981-ben) írták s mutatták be. (Sőt: fordítottuk le egy röpke éjszaka alatt.) Csakhogy mi ismerünk egy fen- sőbb, ősi matematikát is, amelynek alapján a tétel így hangzik: (ha a Somodi- darabról azt írták, hogy húsz évvel előzte meg korát, a Wessbrun-darabról pedig azt írtam (utána lehet nézni): épp idejében született — ez semmi mást nem jelent, mint ezt: a Somodi darab lekéste az éppen idejében érkezést, míg a Wessbrun-darab az éppen idejében jövéssel megelőzte saját koraszülöttségét. Ezért joggal beszélhetünk hát a Soimodi-színimű elkésettségéről és a másik dráma (Wessbrun) a koraszülöttség korát megelőző, kikerülő jellegéről. Ügy vélem, elég logikusan fejeztem ki magam. Ám mégse hasonlítgassunk: minden érték szép önkörén belül. Ismerünk hét hónapra szült világnagyságokat 'éppúgy, mint kilendhónapon túlhordott lángelméket ás. Csakhogy Somodi következetlen. A borbélydoktorok végül mégse a vízbe- fojtásos euthanáziát választják (amilyen különben sincs), hanem a kecske 'éhségsztrájkjának váratlan eseménye szereli le éberségüket. De minő anakronizmus! Hol volt éhségsztrájk a XIII. században? Igaz, Somodi nem is használja ezt a szót, csupán így fejezi ki: „Nem eszem, uram: elvonom számtól az ételt, akár böjti időben. Böjtölnöm csak szabad.” Ezzel finoman kikerüli az éhség- sztrájk szót s egyben utal arra, hogy az éhségsztrájknak némi kapcsolata lehet a hajdani áldozati, szertartásbeli böjtökkel, az aszkétikus szellem testi önsanyargatásaival, a fakírkodással stb. No de mégis: nekem, mai nézőnek beugrik az éhségsztrájk fogalma. Ezt kivédendő Somodi azt írja előszavában: „Az anakronizmus mindig a műélvezőben van, amennyiben ő az az időátszámító óra, amely nem hajlandó a régi időt mérni, érzékelni, hanem a régi időt nézve állandóan a saját időszámítására gondol. Így sose az eredeti (mi az, hogy eredeti?) időt kapjuk, hanem az örök átszámítást. Az írói anakronizmus, bármilyen korhű is volna, akkor kezdődik, amikor mai ember létemre a régebbi időből kiválasztok egy szeletet. A nézői anakronizmus pedig akkor, amikor a néző mai ruhában, mai gondjaival beül, hogy megnézzen egy régi időkről szóló színművet. Egyébként: a történelemihez a régi korok ruhajelimeze is hozzátartozik, ám az időjelmez is, a nyelvjelmez, a gondolkodásjelmez, a szokás- és viselkedés jelmez is. Ha a történelem felöltöztetett testét sztriptíznek vetjük alá — másképp fog viselkedni, 661
