Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Paródiák IV.
újabb drámák írásába fektesse be. (Mert ott nem kényeztetik ám a drámaírót, mint más tájakon!) Ez a Wessbrun, kit a nemzetközi sajtó méltán nevez a „hurkaárus S ha kés pe a r e” -n a k (egyszerű származása miatt) — még sokat fog hallatni magáról valamennyiünk nagy-nagy örömére. ii. A telítettség nyomorúsága A mindig is tréfáskedvű véletlen úgy (hozta, hogy a Wessbrun-darab után néztem meg egy ifjú hazai szerző (már jóval túl az ötvenen), a Somodi Kecskés Géza történelmi (?) színjátékát. Ez a mű először 1961-ben jelent meg nyomtatásban, tehát pontosan húsz évvel hamarabb, mint a Wessbrun-darab. A kritika akkor azt írta róla: „Somodi drámája legalább húsz évvel megelőzte korát.” Ezt jól jegyezzék meg, mert erre még visszatérünk. Sosem szerettem az analógiákat, hiszen csalókák. Bár jogunk van ilyesmire, nem kívánnék vele visszaélni. Kellemetlen ízű összehasonlításokra adhatna alkalmat: itt és ott, mi és ők stb. Előbb néhány szót a rendezőcentrikus színházról, amely szerintem analóg egy erős központosított hatalommal, amelyben az „egy szem mindent lát” elve remekül érvényesül. Míg a színészcentrikus színház inkább a feudális anarchiára (kiskirálykodásra) emlékeztet: a „több szem több felé és másképp lát” modelljét jelenti. Nem a mi dolgunk eldönteni, melyik a jobb? Egy bizonyos: most ebből is komoly leckét kaptunk. Kezdjük előbb a darabbal. Láttam én már tinglitanglit Bécsiben, vérfagyasztó horrort Londoniban, tolőd- lit Párizsban, krimit és pornót Jugoszláviában, abszurdot Hollandiában és Lengyelországban, de még Shakespeare-t Békéscsabán is (egyetlen egyszer életemben). De ilyesmit még soha! „Kecskések és káposztások” a címe. Volt ebben minden: remek színpadi nyelv, pontos pszichológia, mély gondolat, pergő jelenetezés, nagy összecsapások, pengeélen táncoló metaforák — csak éppen az hiányzott belőle, ami a drámát színházzá teszi: a zseniális üresség. Mert itt épp a telítettség nyomorúsága jelenik meg. Erről azonban később többet. Kezdjük azon: mitől történelmi a darab? Attól talán, hogy II. Endre korában játszódik? És főszereplői valami borbélydoktorok és egy kecske, aki a tó partján könyörög nekik nyuvasszák a tóba, mert nem bírja tovább szenvedéseit? Mi köze mindennek az euthanáziához, amelyről szó sem esik ebben a XIII. században játszódó színdarabban. És hol van Endre, mikor éppen kérészteshadjáratot folytat (elég baj az nekünk). Mi köze a borbélydoktoroknak az euthanáziához vízbefojtás által? Semmi. Zagyvaság. Vagy fojtás vagy euthanázia! Csakhogy ami — 1981-ben — Wessbrun darabjában a kecske önjóllakatási aktusában az önrendelkezés, az állati szabad akarat diadalát jelentette, azt Somodi húsz évvel hamarabb függőségi problematikává változtatja! Ha van függőség, hol a szabad akarat? És könyörgöm, hol a Somodi darabban a fegyvergyáros nagymama? Helyette mi van? Rőzseszedő vén asszony, aki azt sóhajtozza: „Mennyi rozsét szedtem már életemben és mégsem érdemiek meg annyit, hogy viszonzásul máglyát rakjanak alám, hogy tüzesnek, fiatalnak erezzem magam, mint valaha, hogy érezzem: fontos vagyok a világnak, mert máglyahalálra ítél, pláne, hogy 660
