Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Paródiák IV.

hentesmester-hurkaárusból (milyen egyszerű származás!), ki egy régebbi krimijéért már egyszer Bon cáj-díjat kapott, zseniális színpadmester válhatott! (Amerikában semmi sem lehetetlen, igaz, a háborús uszítás sem.) Közben zseniális üzleti képességekkel rendelkezik (ezt a jelenlegi valutáris világválságban nem árt hangsúlyozni: tanuljunk tőle!) Ugyanaz a képlet, mint a Heilkrim esetében: darabjából az euthanázia érdekli nyugatot, a kecske pedig keletet. Nyugat a zenekari ülés meg a páholy, kelet a felsőpáholy és a karzat. Vagy épp fordítva. A darab tehát mindenkinek szól, igazi shakespeare-i mű.

Ettől eltekintve — egészen üres darabocska. Alakjai úgy beszélnek, mintha papírról, sőt légypapírról léptek volna le (nyelvük unos-úntalan összeragad). De ami ezentúl, felül zseniális az, ami a szerző saját bevallása. Idézem: „Rossz, szürke, pongyola, jellegtelen, színtelen, szagtalan, ízetlen nyelven beszélő embereket akartaim teremteni. Úgy „érzem, vállalkozásomat siker koronázta.” A zseniális tehát az: ő éppen ezt akarta, ezt a szárazlhomok-fűrészpo r és desztillált-víz nyelvet! Minő eredetiség! Mentes volt tehát mindenféle olcsó, vérgőzös ösztönösségtől, de a világvárosok neonfényes tudatossága villogott benne.

Azt írtuk: épp idejében született ez a darab. Nos, annál jobban sajnáljuk, hogy a rendező 'és a Família Színház társulata mélyen nem értette meg ezt a zseniális elnagyoltságot, lángelméjű sematizmust! Egy példa: a fegyvergyáros nagymama felsóhajt: „Ö mennyi ágyúim, tankom, rakétakilövőm van és még egy rongyos csúzlit se vettetek születésnapomra!” És sír. Nos, ezt a mély fájdalmat, a gyermekkor utáni nosztalgiát úgy oldotta meg a fiatal művésznő, mintha abszurd vígjátékot játszana. (Ö az abszurd régen meghalt: pontosan hat évvel ezelőtt nyolc óra tíz perckor, ahogy be is jósoltam eme áramlat gazdasági és politikai csődjét. S hiába vitatkoznak velem némelyek mondván: minden sti- láris-szellemi áramlat egyszer újra feltámad változott alakban, formai módosításokkal, megtöltve új tartalommal, legalábbis új jelentés-árnyalattal. Ezek az egyének nem ismerik a történelem szellemi s egyéb mozgásait. Méghogy a „semmi sem új a nap alatt” szállóige ugyanazt fejezné ki, mint a Vico-i, Hegel-i, Herder-i, Nietsohe-i, Spengler-i stb. visszatérő állapotok-elmólet! Ö dehogy.)

Szóval: a rendező színészek. nem értették meg ezt a zseniális sematizmust, ezt a halált megvető (s a halhatatlanságot is megvető!) szerzői bátorságot, mely- lyel eme lángelméjű cselekményvázlat még csak laza, tág librettója sem kíván lenni az előadásnak. Kidobált tehát minden számára fölöslegest: nyelvet, jellemet, lélektant, filozófiát, költészetet, hogy átadja helyét a színészi rögtönzésnek. Miközben tehát lélegzetelállítóan új e darab, meghökkentően régi is, impozánsan avitt, anakronisztikus, valami ősi, mitológiai, színházi hagyományhoz kötődő. (Lásd: a babiloni „belcfouki” az asszír „sofcaibaki” és a „nincsen-csak-foér-let” színházak hagyományait, amelyeknek feltámasztása pesti színházaink elsőrendű feladata.) Mindabból azonban, amit New York, Tokió, London, Chicago, de horribile dictu még Peking is megértett — Pest egy kukkot sem fogott föl. Jó vicc, mondhatná valaki, Pekingben több a kecske, mint Pesten. De vajon Londonban, New-York'ban is több? Nem hiszem!

Szánalmas volt nézni, amint a kecske két órán át könyörög: vágják már le, ne hagyják szenvedni törött derékkal, lábbal, ám a sok hentes népség — szadistán? — azt mondja: nem. Mert a hentesek is jót akarnak és a kecske is. A hentesek nem akarják véres kézzel és véres lélekkel leélni hátralevő életüket: gyermekeikre gondolnak. (Mennyire egyetemes kérdés, hogy ilyenkor gyermekeinkre gondolunk.) Emlékezzünk csak Brutusra a Julius Caesarból. Sen Ki sem vállalja, hogy kardját tartsa Brutusnak, hogy ő belé omoljon. Ez is egy658