Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Paródiák IV.

fajta euthanázia-fcérdós már Shakespearenél. Amit nem vállal Volumnius se, megteszi végül Strato. Volumniusok vagy Strato-k legyünk, ha a világtörténelem helyzetei felteszik a kérdést? Ezt valamelyik magyar, angol, német, francia (?) kartársunknál olvastuk. Hisz tekintélyekre nem illik hivatkozni, ezért sose írjuk ki, mit, honnan olvastunk.

Ez a zseniálisan sematikus darab ezt a shakespeare-i helyzetet variálja és átviszi a kecskékre és hentesekre. A hentesek Volumniusként viselkednek, a kecske Brutusként: ölj meg, makegi szívhez szólóan. A hentes-Volumnius „nem!” kiáltása és a kecske-Brutus „igen”-je ott kellene, hogy visszhangozzék fejük felett a nagy katarzis örvényeiben! De mindebből Pest mit se kap, mert mit se ért.

És közben a tébláboló (szintén beteg) öregasszony, aki csak hajtogatja: fegyvergyáros vagyok, többszörös milliárdos, van ágyúm, van tankom, rakétám, csak egy vacak csúzlim nincs, mert nem vettetek születésnapomra! Hátborzongatóan gyönyörű sorstragédia. Hová züllik a fegyvergyáros nagymama és hová a kecske! De ezt Pest nem érti, nem érti, pedig mennyire aktuális! Vakok lennénk, hogy nem látjuk: itt szaladgálnak Nagy-Budapest s az ország városainak utcáin ezek a szegény, öreg fegyvergyáros nagymamák a maguk szí- vetszakasztó sóhajaikkal: miért nincs csúzlink, miért nincs csúzlink?

Ám hiába a csapnivaló játék, bűnös rendezés, ennek ellenére hatalmas a siker. Mert vallásra, fajra, felekezetre, nyelvre való tekintet nélkül egyetemesen szói a két kérdés-ige: miért nincs csúzlija a fegyvergyáros nagymamának (első igazságtalanság, egyenlőtlenség), a második: miért nem vonatkozik az eut- hanázia a kecskékre is? S ezt a halhatatlan problematikát nem tünteti el a vízözön se. Élni fog a halhatatlan Wessbrun Hilda-darab hiába radíroznák le színpadjainkról, mert éltetik. Éltetjük.

Nem tudtam nem megrázkódni a hátborzongató ürességben, mely az utolsó jelenetek alatt hatalmába kerített. A kérdés meglúdbőrözteti hátunkat: hát lehet valami ennyire üres!? És lehet. És mi beleborzongunk, hogy láthatjuk ezt a hihetetlen ürességet. És ez földreteper, letaglóz. A kecske pedig mit tehetne? Éhségsztrájkba kezd. Hasztalan hozzák eléje a jobbnál-jobb, szebbnél- szebfo káposztafejeket, ő nem eszik. Ám hiába, merít már rég feltalálták a mesterséges táplálást (injekció stb.). Ekkor a Tóparti Szanatórium másik lakója (az egyik a nagymama) a kecske, utolsó erőfeszítéssel cselhez folyamodik. Azt mondja, nem is, inkább fejével inti nekik, hisz olyan gyenge: ne vigyék ki a káposztát, hátha mégis ráfanyalodik. A csalira ráharapnak. És akkor a kecske egy heti kosztját megeszi egyetlen óra alatt. Halálra eszi magát, öngyilkos lesz. Gyönyörű kontraszt: a szimultán módon káposztával telített kecske egyfelől — és a bennünk támadó üresség másfelől, de szintén egyidejűleg. És ezt az ürességet a kecske pótolhatatlan hiánya tölti meg újra és újra. Nagy lecke ez honi szerzőlinknek: miként lehet mindent elmondani anélkül, hogy bármit is mondanánk. Forró, nagy sikerrel. Világraszólóan, provincializmus nélküli. Igen, az üresség zsenialitása. Mert eme ürességben közben mindenki arra gondol, amire akar (mekkora szabadság, semmi terror, hogy „ezt nézd, erre gondolj!”). Hisz ebben az ürességben szabad a gondolat, nem köti semmi. Ami viszont nem üres, sőt tele van, abba nem férhet a néző gondolata, de még asszociációi sem. Pofon- egyszerű, de világnagy találmány. Etológiailag: adj ürességet a drámában s akkor élettere van a nézői gondolatoknak, szabadsága van a röpködésnek! Olyan ez az egészen üres, kis semmitmondó zseniális darab, mint a fehér, a biankócsekk. Mi töltjük ki: ki mekkora összeget ír bele — annyiról szól. A nagy Wessbrun pedig összegyűjti ezeket az összegeket, hogy New York-i nyomorában

659