Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Szőnyi-Virág Imre: Gaal Imre (tanulmány)

és a Hét festő hét napja vagy az Angyal szállt le Erzsébeten is illusztrálhatják. De nem hiszem alkalomnak arra, hogy a tetszetős mondatokat gyártsuk Erzsébet és Európa, vagy a XX. kerület és a XX. század találkozásáról. Gaal fokoztatik le itt, éppúgy, mint amikor Egry József a „Balaton festője”-ként forog a sírjában. Ez az ihlető lehetne bármelyik nagyváros kültelke (ne sértődjön meg Pesterzsébet, Gaal idejében még az volt!), s el sem tudóim gondolni ml lenne, ha Gaal történetesen, a XIX. kerületben látja meg a napvilágot. Nem akarok ötleteket adni, de megjegyzem, hogy hosz- szabb ideig lakott a Rökk Szilárd utcában is. Visszatérve Pesterzsébetre: az előbbiek régen megfogalmazott és változatlan véleményem. Azóta azonban volt alkalmam megtekinteni az Erzsébeti Múzeumiban Gaal elraktározott képeit. Nemcsak számontartják, gondozzák is, és az anyag mindig kiállításra kész (pedig csak letétben van náluk). Ezt tisztelem én „erzsébetiségnek”, s ezért hihetem is, hogy Gaal még lehet Pesterzsébet festője!

Festmények. Az itt közölt grafikák önmagukban nem reprezentálják a fejlődés arnúgy- is nehezen kijelölhető állomásait. Ámbár az 1965-ös, antikizáló Rómeó és Júlia összevetve a téma későbbi, ironikus megoldásával (ÉS, 1980. nov. 15.) ad némi támpontot az efféle vizsgálódáshoz. De mire véljük azt, hogy 1959-es keltezésű a Múzeumrablók című freskóvázlat, amelyen még a fali festészet levegőjét érezni, s ugyancsak 1959-es a Vadászat című triptichon is, amelyet nemcsak én gondolom egyik legjelentősebb grafikai munkájának. Történeti témáit mintha már lezárta volna az 1959-es évvel (a Merengők kelteződik ékkor), majd a következő évben megrajzolja a Szent Bertalan-éj (tévesen XC. zsoltár) fekete-fehéren is véres forgatagát. Aztán, mintha közben semmi sem történne, búcsúzóul a Bartók, abban a faustusi időszakban. Nem merem megfelelni e kérdéseket. Annyit azonban megjegyzek, hogy a Szent Bertalan-éj idejében születik a kíméletlen Kálvin-portré és a Húsz János megégetése is. A Tánc korsókkal hátterében ott tudom a Faültetők című festményét, tűzvészt denengető horizontjával. És világégés tekint be a Panoptikum-ok ablakán is. A grafika kissé háttérbe szorul ebben az időszakban, inkább a festmények szándékosan szabadon hagyott felületein tűnnek még elő az ismerős vonalak. A Jó és rossz istenek harca változatai, a Cirkusz, a Zöld szék, a Páncélosok, a Fák szerkezettel, meg a többi kitöltik a látszólagos hiányt.

Utókora? Fáj, hogy már néven kell neveznem azt, ami nincs. Eltűnődöm azon, hogy az 1967-es Ernst Múzeum-beli kiállítás katalógusa még 171 darabot sorol fel. Ugyanez év őszén Erzsébeten már csak 126 tétel szerepel, 1974-ben pedig 196. Legszívesebben azt hinném, hogy a vázlatok, a jelentéktelenebb művek — amelyeket Gaal úgysem engedett volna nyilvánosság elé — szorulnak lassanként háttérbe. Tudom azt, hogy közben a képek egy része visszakerült tulajdonosához, s azt, hogy köz- és magánvásárlások is történtek. De mindez nem nyugtat meg. Félek, a képek egyre kevésbé lesznek együtt láthatók. Pedig meg kellene adni a lehetőséget a közönségnek az ámulatra és az ítélkezésre, Gaal képeinek pedig a diadalra és a megítéltetésre. S akkor másokkal is megoszthatnám gondomat: mely képeit akasszam ki arra a kis faldarabra, amit a művészet köztársaságában neki szánnék, egy parcellát, valamelyik nem túl távoli provincián.

1982-ben lenne hatvan éves.

Epilógus. Heverünk a lacházi régi temetőben, ahol a vadzab régen benőtte már a sírokat. Kezünk ügyében borosüveg, böngésszük Varga Rozália sírfeliratát. Nappal a vajvirág, a kakukkfű, ha meg ránkesteledik a Berenice haja és a Kassziopeia a társalkodónk. Jobb kalauzt nem választhattam volna. Gaal otthonos volt a csillagtérképen, és jól ismerte a mezei virágok kozmoszát.

Temetése előtt halotti maszk készült róla, s a gipszbe beleszakadt egy szempilla. Nézem, nézem, mintha ennyiből is életre kelthetném.

654