Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Voigt Vilmos: József Attila neofolklorizmusa (tanulmány)

Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Illyés Gyula, de akár Kodály Zoltán életművében a folklór igen sajátos szerepet játszik, és ezt a neofolklorizmus köréhez kapcsolni egyoldalúság, olykor egyenesen tévedés is volna. Kodály, Illyés esetében a hagyományos, a XIX. századi folklorizmus továbbélése is jól megfigyelhető, az avant- garde esztétika csupán másodlagos jellegű (és éppen nem-neofolklorizmusuk is alátámasztja ezt a megfigyelést). Móricz igen sokrétű kapcsolatban áll a népköltészettel (legutóbb előkerült népköltési gyűjtése ezt méginkább bizonyítja), ennek ellenére „folklorizimus”-ról életművében szinte nem is beszélhetünk. Babits idegenkedése a népi és a régi költészettől szinte megmagyarázhatatlan, ha nem éppen arra gondolunk, hogy a neofolkloirizimusként jellemezhető törekvéseket még nem kívánta támogatni, a tradicionális folklorizmus elképzeléseit viszont már nem tartotta követhetőnek. Ady esetében a szimbolizmus ad módot a neofolklorizmus megjelenésére, önálló esztétikai tényezőként azonban nála sem beszélhetünk a neofolklorizmus megjelenéséről, népiessége és népisége más jellegű.

E kivételek sorába jól illik József Attila is: az ő költészete nem a neofolklorizmus jegyében fogant.

A két világháború közti „népi irodalom” — e minden párhuzamossága ellenére is mind Kelet-Európábán, mind az egész kortársi világirodalomban társtaian jelenség — bizonyos törekvéseiben a hagyományos folklorizmus továbbfolytatása figyelhető meg (legkivált Erdélyi József verseiben, Kodály népdal-kultuszában), másutt a neofolklorizmus tiszta példáival találkozunk (az „őstehetségek” felfedezése, Sinka István expresz- szionisztikusnak tekintett, de voltaképpen neofolklorizmusként jellemezhető művei, Veress Sándor vagy Ligeti György avantgarde-zenéje stb.). József Attila egyetlen életművén belül is felbukkan mindkét megoldás. Anélkül azonban, hogy akár az egyiket, akár a másikat az egész életművön végigvonulóként, sőt egyetlen korszakban is uralkodóként értékelhetnénk.

Szabolcsi Miklós beszédesen körülíró kifejezése („a magyar népi hang”) utal arra, hogy itt nem a népi mozgalom, vagy a neofolklorizmus esztétikája, hanem egy ösz- szetettebb, egyszersmind elmosódottabb jelenség tanúi vagyunk. 1923—25-ben is expresszionista és groteszk vonások jelennek meg a fiatal József Attila „népi” verseiben, a szegényember-versekben pedig nemcsak a XIX. századi balladás hangvétel a fontos (ez a tradicionális folklorizmus része), hanem — amint az első publikálás címe is jelzi „Szegényember a XX. században” a mondanivaló. Ez a kettősség később is megmarad, a Dúdoló — Proletárdal különös, összetett, sejtelmes népiessége abból is ered, hogy nem tudjuk elhelyezni a tradicionális vagy az új folklorizmus keretei között. Ma még keveset tudunk az érett József Attila neofolklorizmusának forrásairól, céljairól. Azonban az 1932-től nyomon követhető Vikár Béla kapcsolat (József Attila ismert dedikációja szerint „élete legnagyobb szellemi öröme” volt a magyar Kalevala), a Medvetánc címével is kifejezett Bartók-hatás, vagy környezetében ollyan jellegzetesen neofoiklorizmusképviselők, mint Ottó Ferenc vagy Hatvány (Bertalan hatása egészen élete végéig megmaradt. '(Ismét zárójelben megjegyezhetjük, hogy e téma a leginkább feldolgozatlan József Attila életművében. Kétes hitelű fordításai között a két legnagyobb tömb az 1930-as zeneakadémiai előadás cseh és szlovák népdalest szövegei, illetve az Eckart von Sydow-antológia, a neoprimitivizmus e bibliája tíz szövege — ezek filológiai tisztázása mindenképpen eligazító lenne József Attila folklorizinu- sának és neofolklorizmusának értékelését illetően.) Amint ismeretes, József Attila viszonya a népies irodalommal pedig élete végéig összetett maradt, amint erről az 1937 március 15.-i gyűlés (a Márciusi Front megalakulása) körüli írásai tanúsítanak.

Végül, egyetlen megjegyzésként arra is utalni szeretnék, hogy József Attlia „esztétikája”, minden önnön és utólagos rendszerezési, tisztázási kísérlet ellenére sem egyértelmű. Ez az esztétikai rendezetlenség természetesen poétikai többértelműséget, sok lehetőséget is megenged. Ezek tisztázása nem mindig a művész feladata1, a méricskélő ufókor hivatottabb dönteni abban a szakmai kérdésben, mennyiben és miféle „folklorizmus’” figyelhető meg József Attila költészetében. ‘Ennék megvizsgálása azonban általános esztétikai tanulságokkal is járhat.

647