Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Voigt Vilmos: József Attila neofolklorizmusa (tanulmány)

nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!” Ez a politikai krédó lényegesen különbözik a huszadik század folklorizmus-teoretikusainak művészi, esztétikai jellegű megfogalmazásaitól. Hivatkozhatnék itt számos megfogalmazásra, a legfontosabb magyar tanúként azonban Bartókot szeretném idézni, akitől — mint ismeretes — nem állott távol a társadalmi és politikai tudatosság. Még így is, amikor 1928-ban megfogalmazza a modem zene viszonyát a folklórhoz, így vall: „Nézetem szerint napjaink minden modem zenéjében két közös sajátosságot találunk, melyek szorosán, mondhatnék: ok és okozat módjára függenek össze. Egyik sajátosság a többé- kevésbé radikális eltávolodás a tegnap zenéjétől, különösen a romantikusokétól. A másik: törekvés a régebbi korszakok zenei stílusához való közeledésre. Vagyis, először csömör lépett fel a romantikus korszak alkotásaival szemben s ezután, ennek következményeként oly kiindulópontok keresése, melyek a lehető legnagyobb ellentétben állottak a romantikus kifejezésmóddal. „E rész után Bartók részletesen elemzi, hogyan figyelhető meg a népzene hatása az ő és Kodály művein, utal Sztravinszkij „orosz periódus”-ának hasonló vonásaira. Annál érdekesebb ez a megnyilatkozása, mivel tud- tunkkal Bartók egész élete során egyetlenegyszer (!), itt foglalkozott azzal a kérdéssel, milyen zenei elemeket vett át művészetében a népzenéből.

Ha felhasználjuk e nézetek rendszerezéséhez azokat az esztétikai kategóriákat, amelyeket a két világháború között a cseh irodalomkutató, Jan Mukafovsky dolgozott ki, és amelyeket már ekkor a folklorisztikában is alkalmazott az ekkor Csehszlovákiában működő orosz folklorista, P. G. Bogatürjov, a következő kategóriarendszert állíthatjuk fel.

A tradicionális folklorizmus és a neofolklorizmus különbségét négy tényezőt figyelembe véve rajzolhatjuk meg. Ezek egymással is összefüggnek, és az előbb említettek meghatározzák az utóbb következőket, együtt pedig a folklorizmus kétféle változatát különítik el egymástól.

tradicionális folklorizmus------------|r

omantikus esztétika művészi továbbfejlődés (evolúció)

politikai emancipáció tartalmi és formai jellegű

neofolklorizmus avantgarde esztétika radikálisan új művészet (revolúció)

csak esztétikai átvétel formai, ritkán tartalmi jellegű

Ebben a sémában a társadalmi-politikai funkciók egyre inkább csupán esztétikaivá válnak, a formavilág kerül előtérbe, ezzel egyszerre a művészet esztétikai meghatározója a romantika helyett már az avantgarde különböző ágazataiként határozható meg. Ugyanakkor a művészeti kontinuitás elgondolásának megfelelő evolúció helyébe a közvetlen művészi hagyománnyal való szakítás (esztétikai „revolúció”) lép. Ennek keretében a neofolklorizmus csak egyike azoknak a jelenségeknek, amelyek valamilyen „teljesen más” művészeti világ felfedezésére, felhasználására sarkallnak. A primitív művészet az elmebetegek rajzai, az ős tehetségek kultusza vagy a „talált tárgyak” bevonulása a modern művészetbe egyaránt így határozható meg: a közvetlen hagyománytól való eltérés megnyilvánulásaként.

A XX. századi európai művészetben és irodalomban számtalan példánk van e folyamat illusztrálására. A magyar művészetben, zenében és irodalomban Vajda Lajos, Bálint Endre, Bartók Béla, Lajtha László, Durkó Zsolt, Kassák Lajos, Weöres Sándor, ideológiailag és esztétikailag Hevesy Iván vagy Hamvas Béla jellegzetesen ilyen megoldásokat képviselnek.

Ennek a vonulatnak a bemutatásakor azonban két további jelenségre is fel kell figyelnünk, éppen a magyar kultúra századunkban megnyilvánuló jellegzetességeként. Egyrészt jelentős XX. századi magyar művészek életműve nem jellemezhető a neofolklorizmus példájaként, másrészt a két világháború közti „népi irodalom” sem írható le csupán a neofolklorizmus fogalomkészletével.

646