Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Bojtár Endre: József Attila és a kelet-európai költészet (tanulmány)

jól kifacsartan, ronggyá szaggatottan s az út végén Isten-tökélyt remélni!

— de százszor nagyobb boldogság: nem-élni."

(Az üres szoba)

A semmi, a halál felfogásában persze lényeges különbség mutatkozik a József Attila-i és a katasztrofista költészet között. A különbséget talán úgy lehetne a legegyszerűbben kifejezni, hogy az első megéli a semmit, a második megformázni próbálja, az első alanyi, jellemző képe az Isten nélküli üres égbolt, a másik tárgyias, jellemző képe az ember nélküli üres szoba. Az első ismeri a tagolt történelmi időt, mégha a múlt-jelen-jövő iránya a semmi felé mutat is, a második számiára „megdermedt az idő”, ahogy Milosz egyik versének a címe mondja, s csak az öröklét van, melyben feloldódik az ember történelmi magánya, társtalansága:

„Sorsomban pillanat sajog: mit számít, hogy élő vagyok s hogy rám-vakít a reggel?

Levedlem múló lényemet, így zengek boldog éneket a velem-egy sereggel:

Rólunk levált a tér-elem, énünk elmúlt, az értelem, e rátarti kis égő.

De ami bennünk kapcsolat, öröktől él s élő marad s az időn túl is élő.

Az „én, te, ő” itt ugyanegy, szent nyájunk tagolatlan-egy:

nincs külön lény, csak áram.” (Weöres: Hazaszálló)

Olyan érdemlegeset mondani e két, egy-lényegű típus poétikájáról, mely egyaránt érvényes ennyi jelentős, nagy művészre, szinte lehetetlen. Ezért csupán Borisz Paszternák lényegremutató szavait idézem* melyekkel az előző irányzattól, az avantgarde-tól határolta el az avantgarde utáni törekvéseket: „A modem irányzatok úgy képzelték, hogy a művészet: szökőkút, holott az inkább: szivacs. Azt gondolták, hogy a művészetnek ütnie kell, holott feladata: megszívni magát, telítődni. Ügy vélték, hogy a művészetet szét lehet szedni szemléltető eszközökre, holott a művészet érzékszervekből áll.”2

Egyetlen típusról, a népi-paraszti költészet típusáról nem esett szó eddig. Ennek tárgyalását tanácsosnak tartom összekötni annak a fontos kérdésnek a megválaszolásával, hogy József Attila valóban szintézist teremtett-e, mint ahogy oly sokan állítják, avagy sem? Magát a „szintézis” fogalmát alkalmatlannak tartom az Írod alom történetírásban, használatát elméletileg tévesnek. A „szintézis” óhatatlanul értékfogalom (annak is pontatlan persze), így legfeljebb az egyes műalkotásra alkalmazható értelmesen: minden jó vers, ha úgy tetszik, szintézis. Folyamatokra rámondani azonban nem tanácsos, mert mit is szintetizál a költő? Mások eredményeit? Aligha, hisz akkor az idegen hatásokat még le nem vetkőzött fiatal költők lennének a legnagyobb „szintetizátorok”. Saját előző korszakait? Akkor minden újabb és újabb korszaknak magasabbrendű szintézisnek kellene lennie, s az lenne a „legszintetikusabb” költő, aki jó sokáig él.

Ha általában elutasítom a szintézis fogalmát, akkor József Attilával kapcsolatos használatát egyenesen rosszízű gúnyolódásnak tartom. Mert hát magánemberilag: miféle szintézis az öngyilkosság? De költészete is — mely, láttuk, elhelyezhető, besorolható Kelet-Európábán, nem egyszeri csoda (az egyes versek azok!) —, ez az oly sok töredéket felmutató és töredékben maradt hartnóniakeresés nem éppen a maga befejezetlenségé- vel, nyitottságával a megrendítő?

643