Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Bojtár Endre: József Attila és a kelet-európai költészet (tanulmány)
Azt hiszem, hogy a „szintézis” erőltetett ráhúzása költészetére abból a nem is vul- gármarxista, hanem inkább vulgárszocialista vagy vulgármunkásmozgalmi ködös teleológiai elgondolásból származik, mély szerint a szocializmus-kommunizmus társadalma a történelem szintézise, ezért az olyan nagy szocialista-kommunista költő, mint József Attila, szükségszerűen szintézist kellett, hogy létrehozzon. Ha egy pillanatra feltételesen el is fogadjuk azt a nagyon tisztázatlan, bár sokat firtatott tételt, hogy egy művész szintetizálhatja egy társadalmi osztály életérzését, világfelfogását, akkor is azt kell mondanom, hogy volt Kelet-Európábán egy költő, aki József Attilánál „szintetikusabb” volt ilyen (mondom, számomra vulgárisán szociologizáló) értelemben, aki nála több joggal mondhatta volna el magáról, hogy „az uoca és a föld fia vagyok!”. Illyés Gyuláról (1902—) van szó, aki a huszas évek végén elbúcsúzik proletárverset is író avantgarde-ista önmagától — nemhogy nem megtagadva, de soha el sem felejtve azt, gondoljunk az Ifjúság hűségnyilatkozatára a munkásság, a Tanácsköztársaság mellett —, s három gyönyörű elbeszélő költeményben felkeresvén if júságát, felfedezi, hogy papok, katonák, polgárok és a munkásság negyedik rendje után ott van még az ötödik rend, s lesz ennek, a parasztságnak a szószólója. S mivel nemícsak nálunk, hanem — Csehország kivételével — egész Kelet-Európábán ez volt a társadalom alapvető osztálya, Illyés logikusan jut el — az elnyomottak nevében — az egész magyarság képviseletéhez: „Ki mszi sorsod jóra, ország? Nem aki föl, a bakra lép, ők, akik lentről nyomják-tolják rozzant szekered, árva nép, árva magyarság(Hősökről beszélek) Érzékelte ő is a kor fenyegetését, amit 1933-as kötetének Utóhanpjában ilyen József Attila-i sorokkal fest: „Közeleg a tél felém. Tágul a láthatár, a levelek hullnak; élesedik a tág hidegtől fénye a messzi csillagoknak. Nő a világ, nő árvaságom.” A katasztrofista világlátást uraló Halált, Semmit Illyés azonban a nemzeti lét fenyegetettségével kötötte össze, arra „konkretizálta”. Hogy mennyire indokoltan, azt a világ későbbi sorsa sajnos bőségesen bizonyította. Olyan magasröptű és típusú költészetről, mint Illyés harmincas évekbeli lírája, Kelet-Európábán én nem tudok. Távoli hasonlatról is csak egyről. Miroslav Krleza (1893—) 1936-ban jelenteti meg a kaj-horvát nyelvjárásban írt Petrica Kerempuh-bai- ladákat, melyekben Kerempuh, aki a paraszt és a csavargó valamiféle anarchista keve - réke, tekint végig az ötödik rend nevében a horvát történelmen, s ad hírt nemzet és világ közelgő katasztrófájáról: „Szikrányi fény nélkül, éjsötét pincében, zúgó szél hallatszott a nagy ürességben, véres ,körmökkel agyamban, epémben és ,beleimben, mint magányos és haladó, véres eb, felüvöltöttem.” (Pianetáriom) Ezt a „katasztrofista parasztüvöltést” nyomta el a második világháború robaja. JEGYZETEK 2. Borisz Paszternák: Nyeszkolko polozsenyij. (1922.1 In: Borisz Pasztemak: Sztyi- 1. Idézi: Andreas Horn: Kunst und Freiheit. hotvorenyija i poemi. Moszkva—Leningrád, Martinus Nijholf, den Haag, 1969. 11. p. 1965. 23. p. 644
