Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XIX.

günknek nemcsak tüdőbaja volt, de nagyon magas vérnyomása is, és szervezete nem bírta ki a magasfeszültségekkel járó izgalmakat. Meghalt és tudtam, hogy mi volt a halálában a szerepem. Az én bűntudatom olyan pontosan jár mint egy óra: csak éppen visszafelé forognak a mutatói és szüntelenül keresem jelenemnek a távoli és közeli múltakban következményes ábráit a jellem fény-árnyék játékának vibráló optikájában. Mi minek volt a következménye az ellenállások hiányától az olcsó aláhullások gátlástalanságáig, legyen az egy emberi kapcsolat tisztátalansága és kényszeredett befogadása akár egy pillanat örömének „jogtalanságával” a hiúság vásárára vitt hamisságok kavalkádjában, vagy a vágyak kiélésének, kiéletlen gondolatainak előzményeivel: csupa önmagam felé fordított görbe tükör pozdorjává tört darabjaival való mazodhisz- tikus „öngyilkossági játék” — hát kell-e több egy olyan élethez, ami a keveset nagyítja óriásira, hogy a valóban „sóik” nevetséges gnómimá törpüljön, mert máskép nehezen elviselhető a csak számomra kijelölt „kapun való” belépés, mert iszonyatos dolog az ismeretlenség: ez minden halálfélelem hisztérikus passzivitásának, hogy úgy mondjam, kafkai türelemnek valódi tartalma, vagy legalábbis a tartalmai közül valamelyik az ilyen-olyan lélekre szabottak élet- ruhatárából. Minden magány az elkülönülés ellentétes tartalmainak plasztikáját merevíti az élet mozgása fölé, de az elkülönülés a magányt kényszeríti az új tartalmak hordozójává és csak kevesek számára adott meg felérezni minden örökkévalóban az életet adó szellemi „újdonságot”, hogy kis idő elmúltával szatóeskodni lehessen a „felfedezők” kisajátított felfedezéseivel. Ennek a divatja úgy önti el a világunkat, mint a kilúgozott szavak a divatos nyelv-gyilkosságnak árulói, hogy csak néhányat említsek az átkozott szóösszetételekből, „lerendezni”, „felvállalni”, „visszajelezni” „elvárások”, „vonulatai”, „bemerevíteni stfo., stb., de százszámra sorolhatnám a neim tudom és honnan kölcsönzött öszvér-szavak, minden valódi gondolati és szóképező tartalmak gyilkosait. Hiába határoztam el annyiszor, hogy nem fogom érinteni képzőművészeink ilyen vonatkozású hazugságait: azt az undorító tematikai hermafroditizmust, aminek divatja csak azért nem olyan ártalmas mint a szavaiké, mert nyelvünk ezektől a szavaktól, deformálódik, míg a festők és rajzolók „formanyelve” sokkal kevesebbeket érint, de ez „érintések” hatása semmiképp nem lebecsülendő, mert akik hétről-hétre kézbeveszik azokat a hetilapokat és folyóiratokat, amelyek „ömlesztve” 'és „lapátolva” közlik ezeket a „modem” hazugságait a kimeríthetetlenül link stílusszecskáknak, azt hiszik, hogy „na végre megértettem, hogy mi a modern művészét”, azokat egyszerűen 'és gátlástalanul becsapják.

Ha egy művész becsapja önmagát: magánügy, de ha az „értő” képszerkesztő becsapja a rajzokat szemlélő közönséget, az soha jóvá nem tehető hazug propaganda a valóság, az igazság és a szellem ellen. Mintha most „kamatoznia” Max Ernst szürrealista tőkebefektetése egy olyan inflációját provokálva a mindent szabad korláttalanság elvének, mint ahogy a Dada bombája nem oda vágott be, ahová szánták: a polgárság beleinek közepébe, de önrobbantásá- nak szilánkjait 'évtizedekkel később posztaimensre tették azok művészuriak, akik vagy milliókat keresnek Marcel Duchamps forradalmi puritanizmusán és anti- művészetén, és akik szegények maradtak, szellemi szegénységük ellenére meg- vigasztalódhatnak, hogy ők olyan forradalmárok, akiket csak a jövő fog igazán értékelni. Persze ez a képlet is túlzott, hiszen kihagytam az elmúlt évtizedek robbantó művészetének azt a hatását amelyben a „minden lehet” megteremtette az igazán játszani szeretőknek azt a terepet, ahol újra gyermekként játszhatnak és ez nem csekély eredménye egy robbantó forradalomnak, de ezt

619