Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XIX.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XIX. Péntek van és tizenharmadika. Ha babonás lennék — és miért is ne lennék az — visszaidézem „játékos” korámból az 1943—44-es időket, amikor marhavagon- ban egy Vulkanfiber koffert neveztünk ki játékasztalnak a nagy pókercsaták, a „öhemin de fér” hazárdságok idején. Hét napig tartott az utunk Erdély felé, de a tájat csak akkor láttam, amikor az óráikig tartó vasztegelésék idején leléptünk „dolgunkat végezni”, hogy egy csaknem negyvennyolc óráig tartó kártyacsata után halálfáradtan dűljünk le a szalmára aludni néhány órácskát; hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk a szenvedély szent küzdelmeit és hitünket beleölve a véletlenül egymás mellé kerülő négy ász mágikus és exta'tikus nagyon ritka találkozójába. Hol is kezdődött el ez a szenvedély? Mert minden szenvedélynek van valahol kezdete, mint ahogy befejezése ils legalább annyira árnyalatos, mint a kezdete. A nyári árvaházban „kirakós lóruim”-irnal kezdődött, számomra ma már a távoli Tahiban, ahol is a csórósok maguk gyártotta, kézzel rajzolt és színezett .karton kártyákkal játszottak, így hát magam is megirigyelve Piatnik úr .dicsőséges mesterségét, gyártottam kártyákat és villanyoltás után a hold fényiénél sunyítottunk az alig látható lapokra feszítve lelkünk izgalmait és csák az ellenállhatatlan álmosság szórta ki kezünkből a lapokat. De a szenvedély egy életre belém maradott, csak formáit váltogatva gyengítette a lélek ellenállását és a test eresztékeinek feszességét egészen a rövidzárlatokat jelző betegségekig. Nem volt hát hiányom sem a szenvedélyekben, sem a betegségekben és igazán nem is tudom melyik elől menekültem a másikba, de ma már — ma már? ezerkilenaszáznegyvennégy október 13-a óta kártya „hazárdság okából” nem volt a kezemben — nem játszom, csak néha a szavakkal és több mint másfél évitizede nem is dohányzók 'és a szanatóriumi időtverő sakkozásoknak és ártatlan ultizásoknak is vége szákadt régen 'és aimi maradt az időimből, az montázsok'és halálfélelmek;—vagy talán életfélelmek—számára éppen hogy elegendő. Ki tudja? De mindezen dolgokat végül is éppen olyan szemvedély- lyel élem át, mintha ki tudja kinek és minek a sorsa forogna kockán. Természetesen az enyém forog kockán; az én életem, aminek be kellett látnom a végesságét és határait. Lám, ahogy ezt a néhány sort visszaolvastam, egy döbbenetes akaratlan hazugság szinte kibökte a szemem, amikor azt írtaim, hogy ezerkilencszáznegyvennégy október 13-a ótá „hazárdság okából” kártya nem volt a kezemben. Azok a szanatóriumi időtverő sakkozások -ás ártatlan ultizások stb., stib. Nálam minden ami játék volt, azonnal felvette a hazárdság formáját és szenvedélyét és szenvedését, akár egy sakkpartié is — és be kell vallanom, hogy 1951-ben, az egykori új Szent János kórház tüdőklinikáján egy nagyon beteg embert akaratlanul a h al álba sakkoztam. 10 partiba fogadtunk ■és én nagyképűen azt állítottam, hogy egyetlen játszmát sem engedek nyerni. Egy játszma egy forint volt és én annak ellenére, hogy azonos játékerőt képviseltünk, mánd a tíz játszimát megnyertem — sajnos. Nem tudtam, hogy bete618
