Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Száraz György: A tábornok V. (életrajzi esszé)
„természetesen” nem esett szó a szovjet csapatok oldalán, az átállt magyar alakulat élén a Citadella ellen vezetett rohamról — esetében az volt bizonyítandó, hogy a vádlottak „családi alapon” is fasiszták. Justus és Szalai személye egyéb lehetőséget kínált. így aztán Justus kihallgatásának végén is lezajlik egy — a „Rajk—Reich” szóváltáshoz hasonló — kis közjáték: ELNÖK: Mondja, Justus Pál, cionista szervezkedésnek nem volt Ön tagja? JUSTUS: Soha. ELNÖK: Szalai András! Ön vált, ugye? Az előbb nem kérdeztem meg öntől. SZALAI: Igen, voltam. ELNÖK: Mikor? SZALAI: 1930-tól 1932-ig. Az elnök természetesen tudja, hogy Szalai volt és Justus nem volt. De ha csak Szaladt kérdi, akkor Justus „zsidó fajiságára” nem derül fény a hallgatóság előtt, így viszont a dolog egyértelmű. Márpedig, ha igaz Rákosi híres mondása, miszerint ő „tízmillió fasisztával” kénytelen szocializmust építeni, akkor a „tisztázás” feltétlenül hasznos, mindenki megtalálhatja a „szája íze szerint való” ellenséget, 'hiszen zsidó—sváb—nyilas—horthysta banda ül a vádlottak padján. Kit zavar az, hogy így az egész egy kicsit már a nyilas frazeológia torz- szüleményére, a „judeo—bolsevista—plutokrata világösszeesküvésre” emlékeztet? De menjünk most vissza a 30-as évek elejére. Tamás Aladár, a 100% kommunista szerkesztője, aki már 1932 eleje óta letartóztatásban van, s 1933 februárjában, ügyének táblai tárgyalása előtt átszállítják a Markó-uteai fogháziba, így emlékezik később egy akkori találkozásra : „Egy első emeleti zárkához vezettek, kitárták előttem az ajtót és beléptem. Magas, karcsú fiatalember állt fel a székről és jött felém ... Ö volt Rajk László. Az egyetemi hallgatók letartóztatásakor került a börtönbe... Rajk László tárgyilagosan, nagy szavak nélkül beszélt a diákmozgalomról. Majdnem mindenkit jól ismert, akit vele egy időben tartóztattak le. Egynéhányon máris meginogtak közülük — mondta. Az egyetemi hallgatóknak nincs önálló társadalmi helyzetük, a szüleikét kell megvizsgálni, így vélekedett. Ma pedig javarészben az úgynevezett megbízható társadalmi rétegek fiaiból, leányaiból kerülnek kii a diákok. A bölcsészek között még csak keringenek szellemi áramlatok, de a Műegyetemen, az Orvostudományi Egyetemen jóformán szellő sem rezdül. Ami lelkesedés él a fiatalságban, azt itt lecsapolják az irredenta mozgalmak. Csak a legkiválóbbak, a legmesszebbre látók jutnak el a kommunistákkal való rokon- szenvezésig.” Az elemzés pontos. 1980 táján az egyetemista diákok a legkülönbözőbb árnyalatú, sőt, egymással élesen szemben álló bajtársi szövetségekbe tömörültek: legitimisták, szabad királyválasztók — akik hol tudták, hol nem, kit is akarnak tulajdonképpen a trónra: a Rothenmere-családot vagy a „Horthy-dinasztiát”? —, „turáni” fajvédők, „olaszos” fasiszták egyesületei mellett külön szervezete volt az erdélyieknek, felvidékieknek, délvidékieknek. S voltak persze nem kevesen közömbösek is, akik csak tanulni akartak, kenyérhez jutni mielőbb. Ebben a tömegben a koimmunisták és a szimpatizánsok csak lassacskán találták meg egymást. Elszigetelt vagy laza kapcsolatot tartó kis körök alakultak, főként a világválság és a szovjet ötéves terv hatására. Később utat találtak a kommunista ifjúmunkásokhoz, de az illegális KMP-vel — s ez érthető az adott körülmények között — a kapcsolat nem volt különösen szoros. Első megmozdulásaikban van valami „stikliszerű”: röplapokat szórnak el 607
