Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Száraz György: A tábornok V. (életrajzi esszé)
bizonygatják — egy-egy pofonnal megtámogatva az érvelést —, 'hogy neki ezt az embert ismernie kell... Hogyan is ismerhetné fel ő, a honvédvezérkar főnöke sátoraljaújhelyi fogházának egykori parancsnoka ezen a képen Szalai Andrást, az MDP káderosztályának helyettes vezetőjét, s honnan tudhatná, hogy azonos az 1944-beli mosodaírnokkal, akit akkor még egyébként is Ländler Ervinnek hívtak? S amikor megérti végre, hogy mit is akarnak tőle, még aggályoskodik egy kicsit: képtelenség ez, hiszen ha ő bármiféle jelentésből tudomást szerez a foglyok kitörési tervéről, akkor szigorítja a fogház rendjét, kiemeli a főkolomposokat, és legfőképpen: kéri az őrség megerősítését. Aztán persze hogy odaáll a bíróság elé szeptemberben, és megerősíti a vádlott vallomását: bizony, Szalai már 1944 januárjában jelentette, hogy a foglyok „összesúgnak, összebúg- nak 'és valami szökési tervről beszélnek”. Sőt: februárban újabb jelentést kapott tőle, „konkrétabb formában, amikor már kitörésről, szökésről beszéltek és megnevezte a kitörés szervezőit.” S — ámulj, világ! — a kitörés csakugyan megtörtént március 21-én: „a szerb politikai foglyok megtámadták 'és lefegyverezték az őrséget és kifeszítet'ték a kapukat...” Persze — nyilván az időben történt besúgás eredményeképpen — <ra szökni készülő elítélteknek csak egynegyed része távozott el, mert... a készenlétbe helyezett utász alakulatok, mert fel voltak készülve, váratlanul a fogházhoz érkeztek.” Mi sem természetesebb: nyilván az utászkiképzés részét képezte a karhatalmi beavatkozás „lázongó tömeg ellen”, minek vittek volna oda például csendőröket... Rajk, Justus, Szalai élete csupa „jutalom” 1932-től: börtön, internálás, munkaszolgálat, letartóztatás... S ezeket az „ügynököket” 'hihetetlen buzgalom fűti: külföldről is képesek 'hazatérni nem egyszer, 'hogy újra és újra szolgálatára lehessenek Hetényinek, Hain Péternek, a csendőmyomozóknak ... Szenvedélyes mazochisták? Fanatikus horthysták? Bizony, az 1949-es perben kevés lehetőség maradt kihasználatlanul. Emlékezzünk csak a „nem egynemű” családokra ... Rajk Lászlóié aztán csakugyan nem nevezhető „egyneműnek”; a Székely udvarhelyről áttelepült csizmadiaimes- ter apának 13 'gyermeke volt. Bokor Lajos, Horthy rendőrkapitánya csakugyan sógor, és a báty, Rajk Endre valóban Szálasi kormánybiztosa, sőt később a dél- amerikai nyilas emigráció vezéralakja, akinek nevére „átköltötték” a háborús slágert: „Magyarnak nem való a könny, Rajk Endre úgyis visszajön ...” S az sem kizárt, hogy — mint maga Rajk mondta a bíróság előtt — csakugyan „interveniált” az öccséért 1944-ben; a nyilas bátyok sem feltétlenül rajongtak azért, hogy a testvérüket akasztóién lássák. Testvérek ilyenfaj'ta szembeállásának analóg példáiért nem kell nagyon visszamenni a történelembe. Ott van az aradi vértanú Leiningen, akinek öccse Haynau oldalán hadakozik; de ennél is drámaibb példát kínál Knézich, akinek öccse 1849 májusában a budai várfalnak 'épp azt a szakaszát védelmezi, amelyet ő ostromol; kéri tehát: a támadásban ne kelljen személyesen részt vennie. Az öcsnek szerencséje van, élve fogják el, látszatra enged a testvéri rábeszélésnek, átáll, aztán visszaszökik a császári oldalra. Jutalmul ugyanabból a kézből kapja a Mária Terézia-rendet, amelyik a bátyja halálos ítéletét aláírta. Knézich példája egyébként egyéb — s nagyon is idevágó — szempontból sem 'érdektelen; ő, a határőr tiszti családból való, délszláv vérű osztrák katonatiszt, így indokolja csatlakozását a magyar ügyhöz: „Galícia nyomorúságábain született meg az 'én politikai önérzetem, hol a Metterniöh-politika erkölcstelenségét 'és a lengyel nemesség esztelen könyörtelenségét, s az így elvadított lengyel nép kegyetlenségét látva, lelkidsmeretem felzúdult, s egy jobb kor után vágytam.” Rajk, Pálffy és az egykori csendőrtiszt Korondy — akinek kihallgatásakor 606
