Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Száraz György: A tábornok V. (életrajzi esszé)
Lelkűink lámává követeli: „Igazságait Magyarországnak!” A költemény szerényke dime — mi lehetne más —: Nemzeti Dal. S bizonyára nagyiban hozzájárult a „magyar irredenta gondolat” elmélyítéséihez. Igen, itt még minden együtt van; a monarchia csak egy karnyújtásnyi távolság. A lelkes rádióamatőrök barkácsolta vevőkészülékeken — még „új játékszer” a rádió! — némi szörcsögéssel ugyan, de „bejön” New-Yorkból a dzsesszimuzsika, ám a telefonhírmondóiban a honvédzenekarok ftadetzky-marsot és Deutschmeister-indulót játszanak. A Vígszínházban pedig már műsorra tűzték a legújabb „boldog békeidős” darabot, az Emmyt; s bizonyos, hogy az új évad kezdetétől Jávor Pál, a daliás „kékhuszár” hadnagy telt ház előtt lövi szét a kávéházi csillárt, s osztogatja majd — ötkoronással a markában — a pofonokat a pincéreknek; és Somlay Artúr, a morózus, ám aranyszívű ezredes — aki kaszárnyaáristomra ítéli ugyan a „bolondos fiút”, ám időben kibocsátja, hogy ott lehessen az elmaradhatatlan megyebálon — éppúgy megkapja majd a maga nyiltszáni tapsait, mint a csupa tüli, csupa csipke Dayka Margit, aki a hadnagy karján eltánoolja majd a darab fénypontját: az „álomkeringót” ... Bizony, itt van még az egész múlt, karnyújtásnyira. A kávéházi, kocsmai zenészek mindent tudnak. Tudják a Herkulesfürdői emléket, tudják azt is, hogy Hamvadó tábori tűznél nyugszik a fáradt csapat, meg azt is, hogy Hull a hó a magas, szürke égből, és elborítja nagy Szibériát, meg azt, hogy Édesanyám udvarában móc katonák járnak, de azt sem felejtették el, hogy A proletár áldozata vér, s némelyik még azt is hajlandó eljátszani — hisz a dallam a Volga- dalé —, ha a nekibúsult vendég csak úgy halkan dünnyögi a szöveget, hogy Margit-körúti jegyházban oly rémesen fúj a szél... De akkor sem jönnek zavarba, ha budai kiskocsmákban, éjféltájt, részegségtől és könnytől zavaros szemmel, vigyázzlba meredve éneklik egy-egy „bajtársi asztal” öregedő nyugdíjasai: Hadd védnünk ős koronáját, Bárhonnét fenyítse vész! Ausztriával Habsburg trónját Egyesítse égi kéz... Húzatják bizony az egykori „snájdig” békekatonák, Doberdo és Limanowa megmaradottjai, a volt krasznojarsZki foglyok, az egykori vöröskatonák, a székely hadosztály veteránjai, és húzatják az egykori darutollasok is. A cigánynak mindegy, ő mindent tud. És persze, hogy tudja az „új idők új dalait” is: Ne törődj semmivel, senkit se szeress, Ne törődj semmivel, hogy boldog lehess ... Meg az „aranypengős foxtrottot”: Csak hiába szaladok, nincs dohány... És zengetik a „nagy számot” dzsesszdobogóról, fahangon és fapofával, meg a bér- házudvarokon a tarhás muzsikusok, egy szál hegedűt nyekergetve: Maga régen el lesz temetve, De csak általam lesz szeretve, S csakis ön lesz várva nálam, kicsi babám ... Kell az érzelem, nagyon kell. A Sonny boy két évvel az első hangosfilm- bemutató — az Éneklő bolond — óta, mely könnyekbe fürösztötte Budapestet, még mindig sláger. Courts-Mahler áll a siker-lista élén, s egy pengőért kaphatók a Rózsaszín Regények kötetei; most épp Beniczkyné Bajza Lenke regényét — Szőke, mint a búza — kínálják a hirdetések: „Egy főúri házasság komor színekkel aláfestett regénye. A tapasztalatlan fiatal Ulrika grófnő első házassága tragédiával végződik, hogy a másodikban megtaláljon minden kárpótlást és boldogságot.” S a mondat, amivel „tutira megy” a kiadó: „A felső tízezer társaséletének színes leírása teszi még vonzóbbá ezt az érdekes könyvet.” De hogy terjedőben van a demokratizmus is, ennek bizonyítékát megtalálhatjuk a „szerk-üz” rovatokiban. íme: „...annak az úrnak volt igaza, aki fi601
