Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Száraz György: A tábornok V. (életrajzi esszé)
talán nem megnyugtató. Már Brüning, az elődje is elég nagy hangon beszélt, de amit ez megengedett magának a kongresszus első ülésén, az már sok volt egy kicsit... Ö meg is jegyezte még aznap este: „A németek egyik engedményt a másik után követelik majd tőlünk, egészen a katasztrófáig.” Persze, nemcsak ő követel, vannak itt mások is, mint, Grandi, Mussolini minisztere, aki ugyancsak a terjeszkedés jogát kívánja, azon kívül a „jelenlegi európai rend szétrombolá- sát, amelyben 40 millió olasz egy minden oldalról zárt tenger foglya”. A japánok is szabadon akarnak terjeszkedni Kínában, különben kilépnek a Népszövetségiből, és akkor azt tesznek majd, amit akarnak ... És így? nem azt teszik? Az amerikaiak pedig csak tőlük tartanak, itt Európában a jóságos Uncle Sarn-et játsszák, „megértik” a németeket, s nem fogják fel, hogy az egyenlőségi elv nem a leszerelés, hanem a fegyverkezési verseny útját egyengeti ... S itt vannak a többiek, ezek az egymásra acsarkodó aprólék-államok, a versailles-i békerendszer haszonélvezői és károsultjai, az örök sirámaikkal, követelőzéseikkel. Nem nagyon tapintatos, amit MacDonald, a brit miniszterelnök elpöttyintett a városházi banketten, de van némi igaza: „Nem érdemes tekintettel lennünk a tízmilliónál kevesebb lakosú országok képviselőire, ők úgyis csak amolyan bennszülöttek ..” , És persze Herriot azt sem feledheti, mivel tartozik a válsággal küzdő Franciaországnak. Neki is megvannak a maga követelései: ha Amerika azt akarja, hogy a Banque de France fizesse a háborús adósságokat, akkor a németeknek is fizetniük kell a franciáknak, és hozzá nem is keveset... Este díszelőadás a konferenciázó diplomatáknak: az új német operettfilm, az UFA csaknem valamennyi csillagával: Willy Fritsch és szőke partnere, Lilian Harvey, Iil Dagover, Paul Hörbiger, Conrad Veidt, a Casablanca későbbi hőse. Régi Bécs, régi keringők, régi diplomácia: Táncol a kongresszus. S alighanem akadt nem egy a nézők között, akinek eszébe jutott vetítés közben az egykori osztrák diplomata, Joseph de Ligne mondása: „A kongresszus táncol, de nem halad ...” S abban is érezhették valami baljós szimbólumot, hogy 1815-ben az elbai szökés híre vetett véget a (muzsikának. S amikor lezárul a konferencia, és a küldöttek nézik a tűzijáték fénybokrait s a sisteregve kihunyó szikrákat a tó vizén, Herriot éppúgy tisztában van a kudarccal, mint von Papén. Egy hónappal később Hitler 229 mandátumot szerez, szemben a 132 szocialista és 86 kommunista mandátummal: a centrum erejét veszti, a tömeg jobbra és balra polarizálódott. Hindeniburg fogadja Hitlert, újra kezdőidnek a náci parádék, százezernyi ember vonul a horogkeresztes zászlók alatt, s noha. a Reichstag megnyitó ülésén még a kommunista korelnök Clara Zetkin ül az elnöki székben, helyét hamarosan elfoglalja Hermann Goring. Szeptember 11-én von Neurath külügyminiszter bejelenti: Németország ezentúl nem vesz részt a leszerelési konferencia munkájában, és elkezdi egy tízezer tonnás csatahajó építését. Pár nappal később Hitler cikke a Völkische Beobaohterben: „Nem hiszek a konferenciák eredményességében, mert az életet alakító erők nem a zöld asztal mellett jelentkeznek. Nem kétséges, hogy Németországnak ezerszeresen joga van a másokéval egyenlő fegyverzetre. De minthogy itt a népek életében végbemenő erőeltolódásról van szó, ezt a jogot nemzetközileg nem fogják elismerni, feltéve, ha nem már mint ’fait accompli’ jelentkezik.” Októberiben Mussolini beszél Milanóban a Marcia su Roma tizedik évfordulóján: „Egy évtized alatt Európa vagy fasisztává lesz, vagy fasisztává tesz- szük!” November derekán pedig Papén ismerkedik a „fait accompli”, a kész helyzet gyakorlatával: Hjalmar Schacht — később majd vádlott-társa lesz a 597
