Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Száraz György: A tábornok V. (életrajzi esszé)
csökkentésről —, amelyeket egyesek szemrebbenés nélkül elfogadnak, mert tudják: mások számára elfogadhatatlanok, tehát ők semmit sem kockáztatnak; s hogy lesznek egészen nagyvonalú tervezetek — mint Tardieu-é a fölös fegyver- készletek átadásáról a Népszövetségnek, s nemzetközi haderő kialakításáról —, amelyeket épp „nagyvonalúságuk” tesz irreálissá ... A cochereli haldokló alighanem megbocsátotta Litvinovnak, hogy négy éve Genfiben előbb a francia, majd az angol delegátus felé fordulva, leplezetlen gúnnyal mondta el ezeket a szavakat. „Kormányom ... javasolja, hogy szűntessék meg az állampolgárok katonai kiképzését — és azt is, hogy semmisítsenek meg minden hadihajót.” Meg kellett bocsátania, mert rájöhetett, hogy a mondat nyomán felcsattanó nevetés: a Népszövetség ítélete volt önmaga fölött. És ő? „Elrontottam az életemet” — mondja a látogató Tafoouis asszonynak. — „Halásznak kellett volna mennem, vagy parasztnak, hogy szabad lehessek.” Aztán már csak egy mondat a világ számára: „Félek, hogy Európa egységét egy napon majd a német hadsereg valósítja meg.. Alig két hét múlva, március 12-én pedig, miközben a gyászimenet végigvonult Párizson, a miniszterek és külföldi delegátusok lépteinek csoszogó ütemére panaszosan, tompán hangzott fel a járdákon szorongó tömeg kiáltása: Bé-ke... Bé-ke... Nem is embert temettek akkor, hanem egy illúziót. Mégis, ez a panaszos, gyászoló tömeg volt az, amelyik két hónappal később megbuktatta Tardieu-t, s helyébe emelte a radikális baloldali Edouard Herriot-t, kárpótolva őt a tavaly novemberi megaláztatásért, amikor de la Rocque „tűzke- resztes” fasisztái 40 ország diplomatái előtt rángatták le a szónoki emelvényről, hogy ezredesük az ő helyéről ordítozhassa világgá tiltakozását a „defetista árulók” leszerelési tervei ellen. Herriot most itt sétál Lausanne-foan, a Genfi-tó partján, rekkenő júliusi hőségben. Térzene szól a lombok alatt, s a virággruppokkal szegett utakon színpompás pizsamás, karcsúra fogyott hölgyek billegetik a zsinegre függesztett kis kerek tárcsát: fiús alkat, „utcai” pizsama és yo-yó, ez a mondén nyári divat Európa-szerte. A francia kormányfő megáll, elnézi ő is a karcsú, kisportolt férfit a kék úszónadrágban, amint kíváncsi tekintetek kereszttűzében újra és újra a tóiba veti magát a trambulinról: igen, ő az, von Papén, az új német kancellár, Hindenburg — s a tőke és nagybirtok — „erős embere”, akitől Hitler megzabo- lázását és a bolsevista veszély elhárítását várják, de akinek előbb itt, a jóvá- tételi konferencián kell bizonyítania, két héttel előbbi kormánydeklarációja szellemében: „Szét akarjuk zúzni Németországban a parlamentáris rendszert, a nemzetközi politikában pedig a terjeszkedés szabadságára és az újra felfegyverkezésre törekszünk.” Németországban máris mozog valami: Hindenburg betiltotta a náci katonai szervezeteket, az utcákon a barnaingesek helyett most a Stahlhelm és a hadsereg menetel... De úgy tetszik, a szociáldemokrata kormány sem soká tarthatja magát Poroszországban, Hindenburg balra is ütni fog. És miért volnának kevésbé veszélyesek a Reichswehr tábornokai az európai biztonság szempontjából, mint a barna banda? ... És ez a Papén, ez a kapafogú ihtrikus a sajtónyilatkozatba burkolt ajánlatával: francia—német szövetség, közös vezérkar, az „ezeréves rajnai konfliktus” végleges rendezése... S mellette a nyilvánvaló zsarolás: „bizonyos ipari és katonai kiörök” a szovjet szövetségben látják a német kiutat... Vigyázni, nagyon vigyázni! Itt csak egyről lehet szó: elszigetelni akarják Franciaországot a szövetségeseitől! Herriot nézi Papén mutatványait, s talán Tábouis asszonnyal ő is hallja pénzügyminiszterének, Germain Martin-nek szömyülküdő megjegyzését: „Micsoda szaltókra képes, Uramisten! Nem valami megnyugtató...” Nem, egyál596