Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Zalán Tibor: Amikor automata fényképezőgép kattog el Király László arca előtt (esszé)
emlékezetünkbe vésődik költészetének egészéből egy nagyon modemül belevaló székely legény virtusa,6 Ez viszont tartáskérdés, mely bár összefüggésben áll a líra minőségével, de azt semmiképp sem (helyettesítheti. Farkas valóban harsányabb, indulatosabb ebben az időben. Király a maga konok, kemény módján elkezdi a befelé fordulást, a tudatos költői-költészeti elmélyülést. III. „Sehogy sem látom a helyemet, mert a helyemen állok.” „Nincs unalmasabb a tökéletességnél.” A múltat a jelennel összekötő hídon állunk? A jelen valósága mindegyre bizonytalanabb, a múlt létezése mind bizonyosabb. Fölvonulnak az if júság szereplői, az emlékezet kettős vásznának egyikén végigfutnak újra a megtörtént események. Király László helyzetei mindig filmszerűek,8 Passzív szemlélő a hídon álló regényhős, csak gesztusai vannak — a jelen gesztusai az övéi. A Király által középpontba állított figura jellegzetes terhet hordoz: a falujából, faluközösségéből kiszakadt, értelmiségivé és ennek megfelelően „idegenné” vált ember meghasonlásait. Mintha nem lenne vissza út, mintha az előre haladás elveszítené értelmét. Az emlékezés tartományában pedig másoké a főszerep. „Gondold végig, hányszor történt »újra« azóta minden.” Könyvét időfelbontással szervezi össze i(szét), ezúttal már dilemmává téve az időt. Bizonytalannak érzi magát benne, helyzete múlt és jelen között meghatározhatatlan, a linearitás — egyelőre tömbösödési,'felcserélhető darabokból álló szinten —, de megszakad. Törvényszerű, hogy a tisztaság, a szépség igézetében indul a gyermekkor, az ifjúság felé az író. Ugyanakkor a magára szabott műfaji meghatározottság nagyon is behatárolja a lehetőségeit. A líra az indulat szava, a próza az értelemé: ne keverjük össze a szilvát a pofonokkal,9 Király László regényében nem kíván lemondani egyik lehetőségről sem, vállalja az ötvözés nehézségeit (a szilvás pofonokat). Bár az átírásban patétikusan fog hangzani, különös hídja alatt, az időt folyatja el, melybe a TÁRGYAKat dobálják bele a szereplők. Nem merülnek el a folyóba dobott ruhadarabok, fegyverek, — mintegy szimbolizálandó: ezek a tárgyak mentik át a valóság pillanatokból összerakódó, így a pillanatban szerte is foszló jelenségeit, ök jelentik a jövőt, mely verbálisán szinte száműzött a munkából. Annak az egyszerű mechanizmusnak az eredője ez, mely lehetővé teszi számunkra, hogy bizonyos tárgyak megpillantásakor egész eseménysorok idéződjenek fel bennünk. Míg eddigi költészeti gyakorlatában a tárgyak idéztek, most az idézetek felejtődnek bele a tárgyakba. Azaz: az empíria elveszítésének folyamata indul el. A rámutatás gesztusa helyettesíti a jelenségek leírását, helyettesíti a tényeket is. ... a látszat megragadása és az a hit, hogy a lényeg birtokába jutottunk, együttesen a köznapi nyelv álempirikus tartományát képezik.10 Az illúzióf oszlás tehát nem csak élményszinten — a hazautazásból így lesz az elveszett otthon döbbeneté11 — jelenik meg, (hanem szemléleti szinten is. A lehetőségek illúziója és a lehetséges megvalósulásók piros vonallal elhatárolódó 'konkrétsága egyértelműen a szűkebb közösséghez tartozó morális egyensúlyánaklla a lehetetlenségét jelzik. A mítosz és társadalmi szükségszerűség e szemlélet realizmusában egymást kizáró tényezők kell legyenek. Nem visszatér a hős, hanem csak arra jár, nem újra él, csak felidéz, sajnálata önsajnálat elsősorban, tekintélye már az érkezett (idegen) megalapozatlan, bizalmatlanságban tartott helyzetén alapul. Ezért nincs ítélete a regényben, 585
