Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Zalán Tibor: Amikor automata fényképezőgép kattog el Király László arca előtt (esszé)
1. A FÖLD Ha területi meghatározást alkarunk adni, Románia keletre eső, magyarlakta területéről van szó. Annak is kis része, a Küküllő vidéke, a Nyárád-mente. Ebből az is kiderülhetett nyilván a szerzőt nem ismerők számára, hogy Király nemzetiségi magyar költő. Induló műveiből egyértelműen kitűnik, nagyon érzi földjét. Meg is köti egy ideig líráját ez a föld, pontosabban magához — -földhöz — köti. -Tájai balladatermő tájak, de -külső balladák még ezek, külső tájakon. A költő nyelvbe szedi a látványt, bátran, zsonglőr módjára bánik már első könyveiben a természeti képekkel. Az élm-ényhez, a nem vizuális élményhez is képi kifejezést keres, ebben a magyar líra egyik leghitelesebb eddigi vonalába kapcsolódik bele. S mert ez az eszköztár bizonyos kliséket konzervál magának, a köl-tő a vártnál könnyebben boldogul anyagával. Láthatóan sokat ír, alkatilag képtelen arra, hogy ne mindent verseljen meg? Ez pedig nem kis baj. A természet ugyan ki- meríthetetlenül gazdag, az emberi fantázia ahhoz fáradékony és ismétlésekre hajlamos. Főleg, ha a föld a gyermekkor tájait is jelenti egyúttal. Jól megírt költemények idézik a gyermekkort, — illetve annak nosztalgiáját. Képek „ébresztenek nosztalgiát” az íróban. Bennünk is. Ez a viszony azonban a gyermekkorhoz m-ég nem emelkedik túl a gyermekkor-felnőttkor általános nosztalgikus- keserny-és-vágyódó sablonján. így, minden szépség és hálaérzet mellett feltűnik a nagy dilemma: -ha nem lép tovább megragadott tárgyában Király, tagadásába fordulhat át a föld állítása. Ez pedig természetesen a szándék és a megvalósítás válságához vezet. 2. A SZÓ A szót anyánk szájából tépjük ki, s próbáljuk magunk számára felhasználni, — a magunk módján. Ballada-termő vidéket emlegettünk, s ez nyel-vi állapotán is tükröződik küldött költőjének. Már indulásakor szép, készen megformált, arányos ez a nyelv. Hisz a szóban, a szó lehetőségeiben Király, nem lát és nem láttat nyelvében dilemmát. Nyelv -és valóság nála empírián nyugvó békességben azonosul: a kifejezés nem válik a lehetséges kérdésévé. A gyermek anyanyelvével együtt az erkölcsi értéknek alapjait is elsajátítja.3 „Muszáj felállni, és nincs helye a pillanatnak.” Pedig már ekkor jelen van a „pillanat végtelenítésének” vágya ebben a lírában. Kemény a Király versnyelve, de még harmonikus. Azzá teszi, hogy alkalmazása igazodik a közösség nyelvhasználatához, vagy igyekszik igazodni ahhoz, a narráció hangsúlyos helyen van jelen benne. Sok az imperatívusz, tehát az erkölcsi parancsok egyértelműséget sugalló jelenléte, következésképp a stilizálás is nagyobb mértékű, mint azt a megélés lehetővé teszi. Magára vonatkoztatja a szót a költő, világképe közepén ő áll, mert ő maga a szó: azaz a kimondás és a kimondás kényszere -ugyanakkor. A világ bekebelezése a lírai hősbe monotóniát eredményez, heroikus költői póz felvállalására kötelez. Verseiben általában nincs szó semmiféle konkrét jelbeszédröl, azaz a képiség túlmutat a benne sűrített konkrét történelmi és társadalmi helyzeten; i(ihová? — Z. T.) túlmutat a versbe fogott életérzésben megragadott eszmei tartalom felé/1 Romantikus költői nyelvkezelésnek lehetünk tanúi ezekben a költeményekben, bár egyre inkább árnyékot vet a tiszta nyelvvilágra a kifejezésben való kételkedés. Ellentmondásos helyzet alakul ki, hiszen Király, kedvelt népköltési 583
