Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Zalán Tibor: 1(és) más között a Bujdosó Alpárról elnevezett hídon (tanulmány)
között Chomskyról, módszere az eddig jobbára csak a generatív nyelvészetben alkalmazott törvényeket idézi. A groteszekbe átcsúszás (—, mely leggyakrabban épp a szintagmákon belüli átrendezés során bekövetkező száfajváltásokkal valósul meg, tehát nem grammatikai, hanem elsősorban strukturálislexikai beavatkozással —,) a szöveg önmagában hordozott lehetőségeinek feltárásaként jelentkezik. Párosul ehhez a gyakorta alkalmazott szemantizáció is, mely legtöbbször egyetlen fonéma-cserével új, az eredeti szóval többnyire jelentós-tfesziültségbe kerülő újabbat hoz létre. Nevezhetnénk ezt szójátéknak is, de sokkal inkább nyelvi izgatással állunk szemben. Azzal a szokatlan költői programmal, mely az általunk szentnek nevezett, megbonthataflannak hitt/kezelt nyelvet megbontja 'és összezavarja, kifigurázza. Pontosabban: az eddigi horizontális nyelvkezelés helyébe a vertikális nyelv(el)lbánást helyezi. Ezért nem ditirambust ír Bujdosó, hanem ditirombuszt, s szólelemlénye azért is találó, mert az irónián túl a versek mértani rendben elhelyezkedésére is utal. Ügy tűnik, a nyelv jól érzi magát új szerepében, megtanul eiőbb-utóbb nevetni, nyelvet ölteni, s mint Bélád! Miklós említi, megszabadul a normativitás rácsaitól. MÁSságát ennek az irodalomnak az erős scrip to vizuail kásában is megragadhatjuk. A szerző számára elengedhetetlenül fontos a szöveg látványa, mely az olvasó benyomását a képzőművészet felé sodorja. A vonalak, a különféle nagyságú, sőt, egyéni tervezésű betűk ritmusa olyan vizuális képet ad, mely nem járuléka a munkának, sokkal inkább lényege: Intarziákat készít a szerző, különféle elemeket illeszt össze lehetőleg résmentesen egymás mellé, színek és formák, ábrák 'és jelzések állnak össze egységes benyomássá. Legtovább merészkedő kísérleteiben kilép a térbe, téglatesteket készít szövegei hordozó felületéül. Ha a tiérköltésaet valaha polgárjogot nyer, Bujdosó a sikeres zászlóvivők almanachjában fog szerepelni. Generális poétikai problémája a módszer, mint a költészet tárgya, ezért számtalan variációját és receptjét adja a szövegírás lehetséges és gyakorlati útjainak. Újabb könyvének ismétlődő részei, szerkezeti pillérei a módszerről tudományos igénnyel írott fejtegetések. Ezzel kapcsolatban persze kérdések merülhetnek fel. A megadott módszerek ugyanis lehetnek áZimódszerek, így irónia és önirónia függvényei. Ha ezeknek az áimódszerekriek az alapján mégis művészi szöveg szerkeszthető, úgy a művészi szövegnek keli olyan megvalósulási formával rendelkeznie, mely az áímódszert művészi szervező-erővé lényegíti át. S vajon a kitakart módszer — jelen esetünkben az önmaga genezisét átélő, szemlélő szöveg —, nem hamvad-e .ki a születése pillanatában? Félő még az is, hogy a túlzott tudományosság esetenként az élveZhetőség rovására megy — a tudományoskodásban is hagyni kell a vezérlő asszociációk, az egy-jellegű ötletek automatizmusát! MÁSféle, de szintén alapkérdés a kompozíciót tekintve, hogy szövegét az euklideszi geometriában fölismert tételek analógia-sorára szervezi. Megfontolás tárgyává válhat, hogyan viselkednék a szöveg a nem-euklideszi geometria szer- vezőelemeinek alkalmazása esetén. MÁS kérdésekkel is kéne, ha csak a kérdés szintjén is foglalkoznunk. pl 1. A Bujdosó Alpár által egy-egy szövegben adott rendkívüli mennyiségű jelentés-impulzus nem terheli-e túl, nem állítja-e feloldlhatatlanul fárasztó feladat elé a befogadója tudatát? 571
