Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Kántor Lajos: Játék vagy program? (tanulmány)

főként arra szeretnék kiterjeszkedni, ami a világirodalomban más kisebbségi népek irodalmában történik, azonkívül szeretném a többi nagy irodalmakban a regionális tendenciákat vizsgálni. Szóval a világirodalmi bekapcsolódást az antológiák révén komolyan akarom értelmezni, s egyben szeretném, hogy a Helikonnak meglegyen az a specialitása, hogy elsősorban Európa, de amennyiben lehetséges, az egész világ kisebbségi irodalmait szómon tartsa.”15 ‘(Erdélyi—magyar—szász—román antológiát akartak megjelentetni, németül, s ennek megjelentetéséhez Thomas Mann segítségét szerették volna megnyerni.)

Nem a „világpolgár” Kuncz, nem is az erdélyi színekbe-gondolatba belehabaro- dott irodaiompolitikus szólal meg ezekben a levelekben. Hogy mennyire hamisan egyoldalú, torzító kép él az Erdélyi Helikont szerkesztő, korszerű folyóiratnak elképzelő (és részben megvalósító!) Kuncz Aladárról az irodalomtörténeti köztudatban, arra a legjellemzőbb a „Vallani és vállalni” ankét értelmezése-értékelése — még a közelmúltban is.16 Márpedig ezt az ankétot, illetve vitát nem lehet megérteni, történetét felrajzolni Kuncz szerepének a tudomásul vétele nélkül; ehhez viszont nem elégséges a Tamási Áron-féle, kicsit anekdotikus jellemzés sem. A negyedik helikoni találkozó jegyzőkönyve szerint (amelyben Kuncz Helikon-szerkesztői megbízatását is megtaláljuk), az 1929. augusztus 2-i, délutáni megbeszélésén Tabéry Géza „a folyóirat ügyéhez szól hozzá. Nem tud a praktikumhoz, aktualitásokhoz hozzáférni. Elevenebbé, kicsit harcosabbá kell tenni. „Áprily, Berde, Bénffy, Kádár Imre mellett Kuncz is szót kér: „Mint Áprily távozása után a Helikon ideiglenes szerkesztője jellenti, hogy külön rovat lesz, ahol támadások és kivédések kaphatnak majd helyet a folyóiratban.”17 Ugyanerről a kérdésről már sokkal határozottabban, célirányosabban — és nem „ideiglenes” szerkesztői igénnyel — nyilatkozik a Berde Máriának írt, felkérő levelében, 1929 szeptemberében: „Felvetődött az az eszme, hogy ne vessük-e fel általában a kérdést: vajon a mai erdélyi írónak a históriai virágnyelv helyett nem kellene-e egyenesen hozzányúlni a mostani fájó és aktuális kérdésekhez? Nem volna kedve egy ilyen ankét első cikkeként hozzászólni — mondjuk Tabéryból kiindulva — általában a históriai regény kérdéséhez. 2—3 oldalra gondolok. Szeretném a Maga cikkével kezdeni, ha az harcias és éles állásfoglalás mondjuk kontra (elvileg a tört. regényt értem). Kérek erre nézve sürgős választ.”18 (Lelhetett némi kajánság — játék — is abban, hogy éppen az izgékonyságot számon kérő Tabéry regényét jelöli meg Kuncz a vita kiindulópontjául!)

Berde cikke postafordultával érkezhetett, a szerkesztőségi bevezetővel ellátott Vallani és vállalni ugyanis már a Helikon októberi számában (a Kuncz jegyezte első számban!) olvasható. Igaz, mérsékelt, hangfogóval („körültekintő tárgyilagossággal”) megírt vitaindító, egy folyóiratszámmal később azonban, novemberben Tamási Áron és Szántó György éles állásfoglalását közli Kuncz. Nem valószínű, hogy a nyomdába adás pillanatában a szerkesztő ismerte Kacsó Sándor vezércikkét a Brassói Lapokból (Gyávák voltak az erdélyi magyar írók19); Tamási esetleg tudhatott Kacsó válaszáról, Illetve szándékáról. Ez azonban nem változtat a tényeken: azon, hogy Kuncz Aladár vállalta Tamási Áron kemény ítéletének a közlését; és azon, hogy Tamási semmivel sem szelídebben, mint Kacsó, irodalompolitikailag és irodalomtörtén-etíileg pedig még meggyőzőbben mondta ki :„Kezdve Osváttól Áprilyig még mindig nem volt magvető kézben az irodalom irányítása, mert nem elég az álprófétaság vagy az irodalmi műveltség annak, aki feláll egy ilyen magaslatra.”20 Tamási természetesen nem megy el odáig, mint Gaál Gábor a Kacsó-öikket méltató-magyarázó glosszájában (melyben a Korunk és a Helikon világnézeti jellegű, de nem mindig elvi magaslaton megnyilvánuló vitáját folytatva, a Kacsó-oikk fogalmazását, az „erdélyi” szó sűrű előfordulását így kommentálja: „erről a frazeológiáról, ha erősen odanézünk, kiderül, hogy csak halvány gőzverése már annak az erdélyi szómitológiánaik, amit Erdély vicinális iroda lompölitikusai találtak ki dilettantizmusuk igazolására”21). De ő sem kíméletes a megnevezendő jelenség néven nevezésében: „Azzal a szikrával, amely Istentől van, a lelkem felkiált: nem kísérleti talaj ez a föld és nem rulett-asztal Erdély, ahol nyerni is lehet!” Tamási bírálata, főképpen az öregeknek szól. „Nem titkolom — írja, mesz- szebbre kanyarodva a történelmi regénytől —: csak a fiatalokban van némi remé543