Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XVIII.

ami vonzóivá tette sokunk számára festészetét. Hogy mire lehet képes egy gyűrött papírra jelzett önvallomás és tépett szélű vászondarab, arról, viszont Egyed László képei tanúskodnak. Jelzések, utalások finoman remegő és rezgő lüktetéseit közvetíti elengedett fegyelmezettséggel Egyed László, és nincs semmi álnok nagyképűség azon a tenyérnyi felületen, amit megművel poétákus tartózkodással. Mintha egy pillangónak adna valaki tanácsot, hogy merre repüljön, milyen tájak felé, úgy tűnik nekem a T. zsűri kioktató hivataloskodása. Egyébként meg is szeretném köszönni Egyed Lacinak, hogy pár hónappal ezelőtt 'hátizsákjába szorította be keretektől képeit, hogy megmutassa nekem. Keretestől, mert Egyed tudja jól, hogy bizonyos esetekben a ráma szerves tartozéka a képnek. Jó nehéz volt a hátizsákja, szinte érdemtelennek éreztem fáradságát, de nekem — megérte. Lehet az, íhogy Egyed soha nem lesz az Alap tagja és ily módon komoly helyen ki sem állíthat? Mikor lesz már vége annak a bratyizó nagyképűségnek, ami értékeket kíván lehetetleníteni? Jó lenne már látni annak a rémunalomnak végét, amitől elzsibbad a szellem és kifárad a lélek! Nincs nehezebben elviselhető dolog a zsenik osztályunalmánál. Ha megérjük ez unalom végét, talán a szellemi izgalom is kivívja jogait, és egy aláhanyatló bürokrácia romjai alól kihúzhatjuk azoknak az elutasító papíroknak cafatait, amelyekre nem a bölcsesség, hanem az imbedlitás írta végrendeletét... Szegény Vajdára gondolok, aki halála előtt pár nappal azt mondta, „ha most kiállíthaték, talán meg is gyógyulnék”. Két műtermi kiállításon kívül már csak a poszthumusz kiállítások dicsérték kétségtelen zsenijét. Erre kell gondoljak olyankor, amikor szávettépő sorsok keserítik meg amúgy sem túlédes életemet. De nem cifrázom tovább

513