Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XVIII.

ahhoz képest, hogy évek óta nem festek, túlságosan is akarják.) Engem egyébként egy cseppet sem zavar, ha egy kellemes 'idős hölgy, aki szépen 'hímez és tagja az Alapnak, „kolléga úrnak” titulál. De az nagyon is zavar, ha valódi tehetséget, aki fiatal és magától értetődően kiálllftani szeretne, ötödik-hatodik felvételi kérelme elleniére elutasítanak és minden alkalommal valami más „szöveget nyomnak” rá az elutasítási papírjára. Nem beszélek jelképesen és általánosítható vonatkozásban, hanem azonnal konkrét esetre utalok. Ismerek egy fiatal szentendrei festőt, akit nagyra tartok, mert tehetséges, és érzékeny, és uram bocsa, még ráadásul absztrakt is — {holott én nem voltam soha az). Nevezzük nevén a festőt: Egyed Lászlónak hívják — (egyébként kitűnően rajzol realisztikusan is) és hasztalan kéri felvételét az Alapba. (Pár éve láttuk egy kiállítását a Népköztársaság úti fiatalok klubjában, ahol Barcsay Jenőtől Deiip Pálig — és jó magam is — elégedetten nyugtáztuk tehetségét.) Egyed László nem kell az Alapnak. Ismert dolog, hogy gazdagok vagyunk a tehetségek elherdálásában. Semmi kedvem e szeszélyes naplóban megagitálni a tiszteletreméltó Alapot — hiába is tenném —, hogy változtasson gyakorlatán és beidegzésein! Meggyőződésem, hogy ha most én lennék huszonéves, mint Egyed László, nekem sem tudnának használhatatlan közhelyeken kívül semmit sem mondani. „Tanuljon ettől vagy attól”. „Fejlődnie kell még stb., stb.”. Viszont amit én tudok mondani Egyed László festészetéről (bár én bizonyára nem értek annyira a festészethez, mint az igen tisztelt zsűritagok) hogy egy rendkívüli érzékenységgel rendelkező lírai alkat, akinek rejtjeles piktúrája annyi szeretetről árulkodik „tárgya” felé, ami ritkaság mifelénk. Talán Kleeből áradhatott annyi szeretet,

512