Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)
tologathat ide vagy oda, de ezeknek elválasztó vagy összekapcsoló jellege, bizonyos hegységnek akadályként, vagy a rajta átvezető szorosoknak kapocsként való felfogása pusztán az önkényesen alkalmazott történelmi példákon múlik. „A történelmi anyag pedig oly nagy, hogy egy skrupulus nélküli geopolitikus bőven talál példákat elméletei igazolására. Valahogy úgy vagyunk még a geopolitikával, mint a statisztikával: minden és mindennek az ellenkezője bizonyítható vele.” Pálffy ezután rátért a könyv tartalmának ismertetésére. A Donauraum, a dunai térség — idézi Springensohmidtet, a szerzőt —„geopolitikai egység: kifelé élesen elhatárolják a hegyek, a három — cseh-, bécsiés magyar-----medencét pedig 'összekapcsolja a Duna. Csak az Alpok jelentenek k apcsot, átmenetet ebből a zárt térségből — nyugat felé. A központ, tehát a birtoklás kulcsa a bécsi teknő: ide nyílik a cseh és magyar medence, erre 'hajlanak az Alpok. Egységes vezetés alatt összefogni ezt a területet csak itt élő népnek sikerülhet, mondja a német szerző, majd tüstént hozzáteszi: a magyar és cseh kísérletek „már kezdetben magukban hordozták a bukást”. A „bajor Ost- markból kiszármazott Ausztria” viszont „fokozatosan belenőtt a területbe”, sőt a történelem folyamán bizonyos, a hegylánc-határokon túli területek — Szilézia, Galícia, Bosznia — birtokbavételével biztosította az átjárókat. Sprdngensahmidt hangsúlyozza a három medence gazdasági összetartozását, majd megállapítja, hogy „a német tömbbe előreugró, abba beékelődő” önálló Csehország — példa: a huszita háborúk — állandó veszélyt jelent. Viszont, mondja, „a morva határhegység sokkal kisebb akadály-jellege” a csehek számára is „a Duna-medenoébe való beilleszkedést írja elő”. (Pálffy pontosan 'érti, miről van szó. Mindez akkor válik érthetővé — veti közbe —, „ha nem tévesztjük szem elől, hogy a füzet csak látszólag íródott Ausztria érdekében, valójában azonban nagynémet terjeszkedési 'célokat szolgál”, s „a cseh medence bekapcsolását egy nagyobb német Közép-Európa egészébe... az osztrák hegemónia alatti Duna-medeneén keresztül keresi”. A német szerző tehát saját geopolitikai érvelésével kerülne összeütközésbe, ha tagadná a Cseh-erdő 'és a Szudéták elhatároló jellegét, tehát „a sokkal rövidebb, de nehezebb közvetlen Berlin—Prága út helyett a Becsen át vezető kerülőt választja”.) Springenschmidt megállapítja, hogy „a 'magyar medence első célja volt minden keletről jövő, nyugat ellen száguldó támadásnak, -hogy rögtön kiinduló pontjává váljon a támadás továbbvitelének nyugat felé”. Ebből következik, hogy a kalandozó magyarok 985-ös Lech-imezei veresége után „a németség ellenállási vonala fokozatosan tolódott mind keletebbre”. A legtávolabbi ilyen vonal az 1717-es havasalföldi. A nyugat védelme a török ellenében: német feladat volt és német érdem. Ausztria — „hátában az egész németséggel” — fokozatosan belenő a Duna-medenoébe, s a Duna-Száva vonalon kialakított, „teljesen német telepítésű” határőrvidékekkel védi az európai civilizációt. 'Pálffy elismeri, hogy a könyv tárgyilagos, sőt kitűnő áttekintést nyújt az 1867 utáni Monarchia belső ellentéteiről, a „mindenki 'harcáról mindenki ellen”; a szemléltető vázlat „valóságos nyíl-orgiájával talán a legnagyobb hatást kelti”. Pontos az 1918-as összeomlást követő időszak elemzése is: az új országok államalkotó népeinek belső efllentétei, a kisebbségek sorsa, a Duna-medence „ballkani- zálódása”, a „kisantant”, amelyet egyedül a Magyarországgal való ellentét tart össze. Springenschmidt kijelenti, hogy „a Franciaország elgondolta és támogatta mesterséges tákolmány egységes politikai magatartásáról pozitív értelemben nem lehet szó”, majd leszögezi: a „szétszaggatott Duna-medence államai” egymás ellenében — revíziós célokért vagy revíziós törekvéseket elhárítandó — 498
