Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)

külső szövetségeseket keresnek, s így a térség „ütköző és keresztező pontjává’’ lesz a különböző szövetségi hálózatoknak.

Ausztria geopolitikai helyzete szerencsétlen — mondja Springenschmidt —; fővárosa túlméretezett, közel a nem német szomszédokhoz, határviszonyai rosz- szak, „léte állandóan veszélyeztetve van, fennmaradása tartós nem lehet”. Nem kínál megoldást a Habsburg-restauráció, de az olasz vagy francia szövetségi rendszerbe való beilleszkedés sem. A két utóbbi különböző új feszültségeket okozna a D ипачтейепcében, de főként azért veszélyes, mert „elszakítaná Ausztriát a németségtől, és elzárná délkelet felé a német birodalmat”. Az Anschluss, a birodalomhoz való csatlakozás is „csak a szőkébb értelemben vett Ausztria sorsát intézné el kielégítően”, és nem az egész térségét. Tehát: „az egyetlen célhoz vezető megoldás a német Donauraum”; a politikai feszültségekkel terhes, nemzetiségi és gazdasági bajoktól kínzott terület „nagyvonalú rendezésének joga a németség ausztriai törzsének kezében van”, s nyilvánvaló, hogy a munkát „csak mint az egész német nép délkeletre előretolt része” végezheti el.

A szerző — állapítja meg Pálflfy — egyéb „rendező erőt” nem lát; hisz már az első oldalakon kimondta: „mind a csehek, mind a ‘magyarság túlságosan függtek a német kultúrától és vezetéstől, semhogy saját népi erejükre támaszkodva tartós megoldást hozhattak volna.” Vagyis Springenschmidt e táj történetét ,;csak a terület és a német hatalom viszonyánaka” fogja fel; kizárólag a német-osztrák birtoklás és befolyás érdekli, s „a magyar hatalom kialakulásáról, növekedéséről, földrajzi terjeszkedéséről és határokon túli befolyásáról egyszerűen hallgat”, a török elleni harcok érdemét egyedül a németségnek juttatja, és nem tesz említést Erdély szerepéről sem.

Springenschmidt kifejti, hogy a Duna-völgy egyetlen része sem nyújt kedvezőbb előfeltételeket „egységes nemzeti akarat” kialakulásához, mint a Kárpátok karéjába zárt magyar Alföld; adott volt tehát a magyarság politikai célja: a terület fölötti uralom. Ezt „politikailag elérte már 1000. körül, de népileg soha”; megelégedett ugyanis a síkság birtoklásával, a hegyvidéket kezdettől fogva átengedte a szlávoknak, románoknak...

„A török pusztítás előtti határszéli magyar településekről a szerző nem vesz tudomást” — jegyzi meg zárójelben Fálffy, a török utáni német telepesek ivadéka. De nem érdektelen egy másik megjegyzése sem: „Ha nem volna tragikus, komikusnak hatna Springenschmidt igénybejelentése: a székelyek, akik körülbelül félmilliónyian közvetlenül a szászok mellett léinek, bár magyarul beszélnek, eredetüket tekintve germán törzsek maradványai. Hogy ezt a meglepő állítását mire alapozza, azzal — mondani sem kell — adós marad.”

Pálffy mindeddig hűvös tárgyilagossággal követi a könyv gondolatmenetéi; itt már érezhető a sorok mögött az ingerültség. „Nem hiányzik természetesen az erőszakos magyarosítás vádja sem” — állapítja meg, majd így folytatja: „A trianoni béke hatását... ismertetve két dolog jelentőségét hangsúlyozza — nem minden elégtétel-érzés nélkül. Az egyik, hogy a magyarságot visszaszorították nagyjában néprajzi határai közé, a másik, hogy a magyar kisebbségek most ugyanazt érezhetik, amit azelőtt a magyarok éreztettek kisebbségeikkel.”

Ezek után összefoglalja Springenschmidt mondanivalóját: „A Duna-me- dence geopolitikai egység. Feldarabolása tiszta nemzeti államokra a néprajzi helyzet miatt sem lehetséges, a részállamok újabb ellentétek forrásai, fennállásuk tartós nem lehet. Az egész terület egységes rendezésére sem a magyarság, sem a szlávok, sem a románok nem képesek. Nem itt lakó népektől kiinduló rendezés csak azok idegen hatalompolitikai céljait szolgálná; a rendezést csak az ausztriai németség végezheti el, ez feladata 'és erre képes is. A rendezés for499