Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)
......ma már egyáltalán nem lehet magyarságról beszélni, hiszen ez a faj e zer év alatt úgy szétkeveredett az itt lévő fajokba, különösen a germánokba, hogy csupán egy Kállay Miklós nevű 78 kilós mutatványszám maradt belőle, akiiből még kémiai úton ki lehet némi Verecke-szagot vonni... És ez a nemlétező magyarság még azt a koszos nemlétezését is csak úgy tudta a századokon át fenntartani, hogy Európa különböző csataterein állandóan reaktiválta ezt a rozoga nemlétezését idegen hatalomért, idegen életérdekekért... Ez különben is történelmi logika, egyimásrautalság és Schulter an Schulter.. Szekfű Gyula mór 1937-ben figyelmeztet egyik tanulmányában: „... legfőbb érdekünk kerül kockára, ha a német népi gondolat disszimitációs folyamata nem áll meg a német kisebbségnél, hanem munkáját folytatni akarja középosztályunk egy-két nemzedék óta végképp elmagyarosodott tagjain is.” A folyamat nem állt meg. Következményei tragikusak voltak nemcsak a magyar népre, de a dunai németségre is. Tragikus lett a bánsági svábok sorsa, a nagy-zsámiaké meg a többieké, a „fekete formaruhában, fekete sapkában” menetelő, fiaikat SS-katonának soroztató telepes-parasztoké is — egy embertelen mítosz bűnrészes áldozaltaié. Az „ulrner Schächter’-re, a Dunán lefelé csörgő telepestutajra emlékező Oesterreiöher-ivadék így fejezi be a családi krónikát: „A háború vége felé a falu apraja-nagyja felült a szekerekre, és elindult a karaván visszafelé, arra, ahonnan őseik jöttek.. * * * A Pálffy Györgyről szóló emlékező cikkek egyik visszatérő sztereotípiája: már 1937-ben tanulmányt ír a német geopolitikáról; a cikk közlését a vezérkar főnöke megakadályozza. A cikk kézirata nem maradt fenn. Pálffy levelei között megtaláltam Szekfű Gyulának a Magyar Szemle fejlóces papírján írott, 1937. április 12-én kelt egész oldalas levelét, amelyben arról értesíti „Pálffy-Oesterreioher György m. kir. tüzérfőhadnagy urat, Torinóban”, hogy a „Dunamedenoe német szemmel” című tanulmányát, amely „minden tekintetben megfelel a folyóirat felfogásának,” szívesen „kihoznák”. Érdeklődik: a felettes katonai hatóság engedélyezte-e a megjelentetést. Majd így folytatja: „Amennyiben a hadsereg tisztjeinél szokásos hivatalos eljárás még nem folyt volna le, a Magyar Szemle cikkei számára a vezérkarnál egy ezredes úr szokta megbízásiból ezt a cenzúrát elvégezni. Ilyen esetben én a kéziratokat be szoktam küldeni és ő azokat átnézés után visszaküldi. Kérem, iméltóztassék ezen kérdésre nézve is nyilatkozni válaszában...” Előzőleg féltem egy kicsit ettől a tanulmánytól; szerettem volna, meg nem is, hogy előkerüljön. Szerettem volna, mert tudni akartam, hogyan látta hősöm a világot 1937-ben, milyen tényekről milyen következtetésekre jutott. De féltem is a csalódástól: hátha csak felfújt dolog ez az egész, talán nem több, mint egy fiatal, ambiciózus ember csetlő-botló kirándulása a toll világába... De Szekfű levelének terjedelme, hangvétele elárulta: többről volt itt szó. Most már csakugyan sajnáltam a kézirat elkallódását. Próbáltam megkeresni a Széchenyi Könyvtárban, de a Magyar Szemle Társaság fondjából csak a Szek- fű-levél másolata és Pálffy pár soros válaszlevele került elő, a tanulmány nem. Mit tehettem, lemondtam róla. Pál héttel később egy fekete fedelű, megviselt füzetet lapozgattam: a belé- ütött oégjelző pecsét szerint Pálffy Olaszországban vásárolta. Járt már a kezemben, futólag végigpergettem a lapjait: az elején két hevenyészett fordítás egy francia katonai szaklap 1937-es évfolyamából: „Nyelvtanulás a szovjet badse496
