Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)

egyensúlyzavarokra vezetett a társadalomiban. A sváb származású értelmiségi — csakúgy, mint a kereskedő, tőkés, iparos — rugalmasabbnak, ügyesebbnek bizonyult a modernizálódó világban, mint az „élhetetlen” magyar dzsentri; valódi konkurrenciát egyedül a zsidó középosztály jelentett számára. Mindez növelte a belső ellentéteket: a svátoók „zsidóztak”, a zsidók „sváboztak”, a „mélyimagyar” réteg pedig együtt művelte mindkettőt. Az utóbbi lelkesen tapsolt a „numerus clausus”-nak — miszerint csak korlátozott számú zsidó hallgatót lehet felvenni az egyetemekre —, de ugyanilyen lelkesen fogadta volna a sváb diákok lehetőségeinek korlátozását is.

A magyarnál sokkal tehetősebb sváb parasztság jóval nagyobb számban tudta felsőbb iskolába küldeni másod- és harmadszülötteit; a föld elaprózódásától félő magyar parasztok legtöbbjének csalk arra futotta, hogy iparost, munkást csináljon „fölösleges” gyerekeiből; de ezekből kerültek ki a postások, közlekedési alkalmazottak, hivatalsegédek, csendőrök és rendőrök, továbbszolgáló altiszték, köztisztasági alkalmazottak, börtönőrök is. Altiszti nép vagyunk, hangzott el nem egyszer a szarkasztikus megállapítás, s nem is egészen alaptalanul... Ez viszont a magyar és sváb falu, a magyar szolgalegény és sváb gazda partikuláris ellentétét — s vele az ellenszenveket — össz-társadalmi szintre emelte.

Nem keltett jó érzéseket a neofita „túllihegés”, született volt az akár érvényesülési vágyból, akár őszinte lelkesedéiből; Ady sorai a „svábokból jött magyarokról” a tanúság reá...

Az egyensúlyzavarral kapcsolatos kirívó ellentmondás volt az asszimilációval kapcsolatos magatartás. (Itt nem népcsoportok asszimilációjáról volt szó, hanem a középosztályba, a 'tisztikarba, a magasabb állami hivatalokba jutott egyének magyarosodásáról.) Egyrészt ezt kívánatos dolognak, sőt követelménynek tartották — ezt a célt szolgálták a 30-as években az államilag szorgalmazott névmagyarosítások —, s vele kapcsolatban a magyarság „csodálatos asszimiláló erejéről” beszéltek, másrészt sértő gyanakvással fogadták az asszimilánsokat, a „sajátos magyar nemzeti karakter” felhígulásától, vesztétől tartva. Mindez sajátos tudathasadásra vezetett, akár az asszimilálandó, akár az asszimiláló csoport oldaláról nézzük.

Valójában persze az történt, hogy a természetes asszimiláció — ami tulajdonképpen hosszú, szinte észrevehetetlen, néha több generációra kiterjedő folyamat — összeeseréltetett egy mesterséges, „gyorsított” — részben erőszakolt, résziben becsvágy és megélhetés ösztökélte önkéntes — asszimilációval. Az utóbbi őszintétlenséget feltételezett, az őszintétlenség pedig kiváltotta a jogos gyanakvást. Ma a „hígmagyar” és „mélymagyar” kifejezések pejoratív, sőt nevetséges, sőt „fasisztoid” fogalmakként hatnak: a 30-as években volt valóságtartalmuk, s jelezték is a veszélyt, amely teljességében mutatkozott a náci diadalok időszakában, amikor „hígan asszimilálódott” sváb értelmiségiek tömegesen „dissziimi- lálódtak” újra a németséghez.

Apám 1940 táján egy budai kisüzemben dolgozott; az öireg cégtulajdonos asszonyság törte csak a magyart, egyébként a legrondább vízivárosi német dialektust beszélte; a politika nem érdékellte, de többnyire solymári, pildsvörösvári svábokat alkalmazott, mert csak azok voltak számára „píszfhatók”, azaz megbízhatók. A fia zsinóros lengyelbundában járt 'és disznósörtés vadászkalapban'; a nevét magyarosította, a sváb dialektust nem értette, vagy nem akarta 'érteni, s az erdélyi bevonulás után hazafias lelkesedéssel székelyekre cserélte a solymári kocsisokat. (Igaz, az utóbbiak olcsóbbak voltak.) A veje — németet, magyart irodalmi fokon beszélt, és fényes barna bőrkabátot hordott — egy évvel később gépesített: két teherautót állított be, sváb sofőröket ültetett a volán mö492