Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)

gé, s feketén szerezte a benzint, zöld Wehnmaoht-kannáfcban a Jugoszlávia felé átvonuló német utánpótlási konvojok tisztjeitől.

* * *

A „völkisch” — „népi” — ideológia eredetileg a német romantika eszme- rendszerébe tartozott: elvetése volt a rideg klasszicizmusnak, a dekadens „magas” kultúráknak, visszatérés az ősi .tiszta forrásokhoz: a néphez és művészetéhez. A népiség, a Volkstum kulcsszava lett a XIX. század szabadságmozgalmainak is.

A náci ideológusok merőben más — biológiai — tartalmat adtak a kifejezésnek, a „faj” fogalma felől közelítve a „németség ősi lényegéhez”. „Blut und Boden”, vér és talaj — germán földben gyökerező germán fajiság — „misztériuma”’: ez volt a náci „népiség”’. A faj — szemlben a francia forradalomban született nemzettel. Az utóbbi — a „nation” — keveredésiből születik, silány és nemes összeolvadásából, értéktelen elemek asszimilálásából: tehát korcs képződmény. A faj: kiválasztódás, megtisztulás, elzárkózás; disszimilálni kell tehát, kivetni magából mindent, ami „ősi lényegétől” idegen. De ez nem elég: erős államot csak tiszta faj alkothat, tehát az államot is meg kell tisztogatni a „salaktól”. Így születik az „egy nép — egy állam — egy Vezér” alkotta birodalom ideális hármas egysége.

A kultúrát teremtő 'és hordozó, „felsőbbrendű” faj, amely legtisztábban őrizte meg népiségét, fajiságát, hivatott a világ vezetésére, amellett joga van — az „alsóbbrendű csordanépek” rovására is — a maga életterére. Ezért a „völkisch” ideológia legfontosabb segédtudománya a geopolitika, a „Lebensraum”, az élettér elmélete — a hódítás szolgálatában.

A „felsőbbrendű faj” hódít, de nem asszimilál; nem akarhatja „öngyilkos módon” felhígítani tiszta „népiségét” idegen vérrel, idegen génekkel. De igényt tart mindenkire, akinek német vére van: azokra is, akik elszakadtak; mert ez a német vér, német lelkiség „egylényegű a fajjal, amelyből kiszakadt”, s nincs erő, mely a törzs elleni magatartásra kényszeríthetné. A „népdségfoen” gyökerező államot tehát szoros kötelék fűzi a határain kívül lévő tömbökhöz, szórványokhoz, de az egyes német vérűekhez is: ezek valamennyien részei ennek a „né- piségnek”. Jogaik azonosak a birodalmon belüli „népközösség” jogaival, s e „német népi jogok” arra kötelezik az „anyatörzset”, hogy védelmükről, szellemi fejlődésükről gondoskodjék.

Egészen más megvilágításba kerül így a német telepes, a „civilizátor” mítosza. Hiszen jellegét tekintve az egész németség „kolonizáaiós” nép, „irtvány- tájak népe”: az ősi germán erdőségekben edződött, itt ment végbe a „nagy kiválasztódás”, amelyben a gyöngék elpusztultak, s lett a megmaradottakból: „grösste Leisltungsrasse der Ende”, a faj, amely a legnagyobb teljesítményekre képes. Ennek a „népi lényegnek” valóságos megtestesítője tehát a XVIII. századi telepes paraszt, aki elindul „vad tájakra, vad népek közé”, s mocsártól, erdőségektől „termő talajt” hódít „Európa keletén”.

Itt a „sváb csoda” magyarázata. Hogy miközben a tankönyvekben a „leglojálisabb nemzetiségként” szerepel a honi németség, azalatt a sváb falvakban már egymást követik a botrányok: a magyar állami zászló megcsúfolása, magyarok és magyarokkal rokonszenvező „árulók” zaklatása. A „népi németek” szervezete, a Volksbund ott van már a legkisebb sváb faluban is, a legények fekete uniformisban masíroznak, horogkeresztes zászlók alatt. Vezetőik teljesen alávetik magukat a berlini irányításnak, s ahogy a magyar külpolitika mind job493