Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)
lelkében: „német vérű asszimiláns magyarként”, az „ezeréves küldetés” szellemében missziót véltek teljesíteni a „vezetésükre utalt” nemzet körében. * * * A sváb paraszti tömeg — ellentétben a városi polgársággal — hosszú időn át mozdulatlan. Nem magyarosodik, de nem is képvisel politikai értelemben valamiféle „német-tudatot”. A múlt századvég „nagynémet” propagandája is csak alig ér el hozzájuk; a távoltartásban Bécs is segít a magyar kormányzatnak, hisz a „nagynémet” ideológusok nemcsak a magyarságot tartják akadálynak „Német-Ausztria” megvalósulásának útjában, hanem a Habsburgok dinasztikus politikáját is. A vilmosi Németország sem erőltette a dunai svábság megnyerését a monarchiával való szövetségi viszonya miatt. De a századvég táján már megmozdul a sváb falu is. Hogy a birtok ne apró- zódjék tovább, a jobbmódúak taníttatják „fölösleges” gyermekeiket: többnyire pap, ügyvéd, pedagógus, orvos, állami és magánhivatalnok lesz belőlük; s mivel a közös hadsereg német szolgálati nyelve kedvező előfeltételt jelent számukra, származásuk pedig feltételezi a „nemzetek feletti” véderőnél oly fontos dinasztikus lojalitást: igen sok katonatiszt. Ekkortájt indul a különböző katonai tanintézetekbe a későbbi Horthy-badsereg „sváb tábornokainak” legtöbbje. A Pálffy-unokiaöcs föntebb idézett emlékezésének portréja idősebb Oesterreicher Györgyről ezt a típust vetíti elénk. Ezek az „első generációs” értelmiségiek jobbára magukkal hozták a szülői házból a magyarnál, szerbnél, románnál ügyesebben gazdálkodó, tőkeerősebb, idegent csak cselédként megtűrő sváb telepes-parasztok gőgjét; ez iskolázottságuk folytán ötvöződött bennük a „nagynémet” eszmekörből vett „civilizátor”- tudattal; legtöbbjük nem vált még „deutsch-ungar”-rá sem, sekélyes „assziimilá- lódásuk” inkább csak hivatali, mint családi használatra szolgált. A katonáknál még ennyi sem kellett: az ő „hazájuk” — a régi császári-királyi szellemnek megfelelően — a hadsereg, egyedüli „gazdájuk” az uralkodó lett. S vagy ezt a szellemet vitték át később Horthy „nemzeti hadseregébe” — az uralkodó iránti feltétlen odaadást átruházva a kormányzó, az új Legfőbb Hadúr személyiére —, vagy a Habsburg-ház iránti hűség palástjába burkolózva gőgösen fordultak el a „felkapaszkodott lovastengerésztől” — elfogadva azért a tőle kapott kegyelemkenyeret; igen nagy részük viszont — főleg azok, akik fiatal tisztekként érték meg a monarchia összeomlását, s a 30-as években még szolgálatképesek voltak — a náci előretörés, majd a háborús sikerek hatására „disszimflálódott” eredeti németségéhez. Az általánosítás — mint mindig — most is igazságtalan volna. Nemcsak Rákosi Jenő volt sváb származású, hanem Tömörkény és Gárdonyi is; nemcsak Wekerle vagy Gömbös Gyula, hanem a szociáldemokrata Weltner Jakab s az inkább tesze-tosza, mint „munkásáruló” Peidi Gyula: a k. u. k. hadseregből pedig nemcsak Jány Gusztáv és Beregfy jött, hanem Stromfeld Aurél is. És voltak olyan kevéssé „vegytiszta” alakjai a múltnak, minit Peyer Károly, vagy — a másik póluson — a Hortíhy-éira „katonaköltője”, vitéz Somogyvári Gyula „deák”, divatos háborús limonádé-könyvek szerzője, akit 1944-ben németellenes magatartásáért koncentrációs táborba hurcol a Gestapo. S amilyen igaz, hogy a nyilas pártban — különösen annak vezető rétegében — domináns elem volt a svábság, olyan igaz a műveltebb, német anyanyelvű munkásság kezdeményező — és jó ideig meghatározó — szerepe a magyarországi szociáldemokrácia történetében. A középosztály német elemmel való gyors és nagymérvű feltöltődése komoly 491
