Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Héra Zoltán: Budapest, magasból (vers)
érdekek, érzékek zűrzavarrengetege. Hullák, horror! versbe valók, színén az örökké szabadidős folyónak, és színén a munka utáni hivatalszobák öbleinek: tétlenség-halálok, szerelmi közelharc áldozatok. A hamis sikoltásoktól fölvert éjek, a „nem akarok kurva lenni” — szélverte utcáidon, a „kopj le”, a „ne ragadj” — szümaturális rilhe-torokból, meg a többi, fülelés nélkül is fölhallatszó. A „most az egyszer még”, a „most már nem”, az „annyiért semmiképp”, az „azért már igen”, kimondva szóval és csönddel. Üzletek, ütközetek: kalmárkodás vérrel, velővel, zsúfolt te, túltömött: a pokolkocsmák s a menyország éttermek benned. És dugig a lélektisztító intézetek. Testek, miket a pénz ütött el, és miket a statisztikák vadászkdrálya szúrt ki, törvényes rendje: unalma szerint. 5 Szállj lejjebb lelátónk! Pilótánk, a szárnyakat süllyeszd, és aztán föl, még magasabbra, kitépve minket a posványsásból, mely idáig nyújtózkodik. Megkarmolászott engem a nagymacska idő, nem nem annyira, hogy vasvilla-szemmei posztjáról elböködjem a Lánchíd négy vétke-nincs oroszlánját. Szurkálták szememet vallató fények, de nem annyira, hogy ne nézzem, mint nyújtózik a napra az Országház seregnyi fényszopó fiatornya. Döntettek velem oszlopokat. Nem annyira, hogy mindegy legyen, omlik-e, áll-e a Múzeum tümpanonja. Csonkolták álmomat. Nem annyira, hogy eliszonyítson a Palota teraszi szobrainak bombarepesszel amputált lába és karja. Sarcolt a betű is. Nem annyira, hogy ne bánjam, mint dől el a szóért a csata, kik és mint vívják, ha már túl rajtam, értem akkor is tusakodva.
