Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Héra Zoltán: Budapest, magasból (vers)
HÉRA ZOLTÁN Budapest, magasból í Így: keringve fölötted város, és nézve le rád sugárhajtású szárnyak távlatából. Amint körüljárható vagy a szemnek, miint egy gém-falú, és kifürkészhető, mint az apálytól kitakart zátony. Éles fényt küld rád a kinti s a benti nap, látszik minden megfagyott épületrögöd, és minden növényi mozdulásod: a fikusz-lyráták lantlevelei a kinyitott ablakoknál, a borostyán égbetörése a ligeti kőriseken, és — sziklákról — vízesése. Még szúrósabb fény, tetőkön, falakon áthatoló, célozva sorra a kegyhelyeket. Ott egy konyhát, hol takaros kéz igazítja takarékra a lángot. Ott egy ágyat, nélkülem elheverőt. 2 Zsugorodsz és szélesütsz, város, jegesedsz, fölengedsz, kavarogsz, évszakot, évet egybekeversz, mutatva együtt leánying jázmint és barika barkát, első érkezést s utolsó elutazást. Ott az a hegy! Morzsányi csepp, s hirtelen himalájai nagy: Választás párkánya, szakadék a, a hajdani megkísértővei, aki — volt-e különb gótikus szentély, mint az ő kibontott bőregérszárnya? — jelenik újra, követel önelveszejtést, bűnimádatot. Ott az az első „ha...” a még mindig bugytoorgó-lávás, ijesztve mindent, mit három- és ötkirályjjövevények felhoztunk magunkkal Budapest, neked. Amit adni ,akartunk, s amitől — hogy adjuk is — az a kérdőjel szemöldökű úgy rettegett, ősi csel, rád fogta: te vagy az, ki nem kéred.
