Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - 80 ÉVE SZÜLETETT NÉMETH LÁSZLÓ - Imre László: Az emberundortól a belátásig - Az áruló jelentésrétegei (tanulmány)
anyatyúk is mint idegent ütni-vágni; minden rossz okát benne ikeresni, majd midőn hónuk olyan szép temetővé válik, mint amilyen most Magyarország, a felelősséget önnön szószátyárságuk és könnyelműségük helyett ezért is őrá borítani.” A nagy távlatú körmondat, mely egyetlen lélegzetvétellel egy emberi sorshelyzetet világít mgg sokoldalúan, Németh világidegenségének, emberiszonyának racionálisan pontos diagnózisa. Szinte lehetetlennek látja ember és ember között s különösen az emberek és egy tőlük eltérő között az igazságos és emberséges, egymást támogató és meleg viszonyt. Legalábbis ez az ő tapasztalata: „írói pályám a támadások szakadatlan sora volt — a művekért kapott ütések elviselése aránytalanul több erőm emésztette fel, mint a művek megírása. De a támadásokban sosem az érvek, a vádpontok fájtak, azok többnyire hitványak, súlytalanok voltak, hanem a szándék, az élvezet, amellyel a kortársak rám vetették magukat, s amely előtt valami tőlük idegen, kiimarásra ítélt lénynek kellett ereznem magam. Békésen álattairtó korunkban öt pulykatojást is kikeltettünk a tyúktojásokkal; az ötből csak egy pici pulyka maradt meg, az járt-kelt — amíg a kotlós be nem koppintottá a koponyáját — elhagyott idegenként a csibék között. Harmincéves íróságom alatt én is ilyen pulykának éreztem magam a kortársak közt, a Magyar Kotlós csőre alatt.” A tyúk által kikeltetett pulyka hasonlata is, mely azonos jelentéssel szerepel Az áruló-Ъan és az önéletrajzban, mutatja, hogy valami elemi, csaknem biológiai eredetű, vagy talán állatiasan agresszív ösztönt érez Németh az élet sajnálatosan domináns mozgatójának, amely nem tűri meg az eltérést, a külön karaktert, a más viselkedést, hanem eltiporja. (Itt megint az Iszony eszmeiségének egyik vonatkozásához, a szabályostól vagy normálisnak tekintett életviteltől elütő viselkedéshez való jog kérdéséhez jutottunk közel.) Ennyiben Németh egyik legpesszimistább műve Az áruló, hiszen az emberek többségét1 uraló nemtelen indulatok diadaláról szól a szellemi és erkölcsi magasabbrendűség fölött, ha a dráma szóhasználatát akarnák követni, az igazság kudarcáról, az igazság reménytelen helyzetéről, sőt talán az igazság mindenkort bukásra ítéltetettségéről: „az igazság szürke, sokágú, nem olyan rikító, mutatós, egyszerű, mint a hazugság. Hogy megint egy görgeyzmust mondjak, a hazugság sóikkal jobban hasonlít az igazsághoz, s ahhoz, amit az emberek az igazságtól várnak, mint az igazság.” Az .igazság fényre jutásának metafizikai lehetetlensége, annak az emberi természetben, korlátoltságban lakozó akadályai, a rágalmazó ösztön, az agresszivitás, a megértés és a méltányosság hiánya — mindez közvetlenül 54-es tapasztalat, de igazából az egész életművet átható reménytelenség konkretizálódása. Csakhogy itt a személyes-indulati, a történelmi, aktuál- politikai, a nemzeikarakterológiai és a pszichológiai-filozófiai jelentésszintek egymást erősítő hatása sajátos végeredményhez vezet. A Németh László értékh ierarehiájában egyébként Is kiemelt nemzeti princípium előnyben részesítése, sajátos megoldása az egész mű előjelét megváltoztatja. A befejezésben Görgey belenyugszik a rákényszerített szerepbe, mert megsejti, hogy mi ennek az értelme, haszna, nemzeti funkciója. Rádöbben,, hogy a nemzet csak úgy őrizheti meg önérzetét, ha továbbra is hisz önnön legyőzhetetlenségében, de ehhez árulóra, bűnbakra van szüksége. S ezen túl egy ilyen sors, mint az övé, a kevesek, a minőség szektájában toborzásra is alkalmas: „A rejtett, hazugságokkal elborított igazságnak, akármilyen 'bonyolult áz, mint ebben az esetben is, mindig van valami serkentő hatása a legkülönb elmékre. Ügy, hogy egy ilyen eset, mint az enyém, lassan a belátás, igazságszeretet kicsiny szektáját választhatja le egy kissé szószátyár nemzetből.’ (Németh, vallomása szerint, Móricztól hallotta azt a 'beállítást, hogy Kossuthnak igaza volt, amikor bűnbaknak Görgeyt dobta oda, mert a nemzeti önérzetnek szüksége volt erre az áldozatra.) A nemzet megmaradásának, erkölcsi integritásának elsődlegességét elismerve és felismerve a befejezésben, az egész negyedik felvonásban a felháborodás és az emberundor belátássá fejlődik át. (Mintegy a lezárás előkészítéseképpen már a dráma elején megszólal ez a motívum, kissé humorosan szelídített formában, mint Moro és Görgey közös, régi prágai vegyészprofesszorától idézett életbölcsesség: „el kell néznünk, nem könnyű embernek lenni”.) A drámában az önismeret, a megértés igazsága diadalmaskodik, ahogy a „nagy szerep”-bői kiesett, 374
