Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - 80 ÉVE SZÜLETETT NÉMETH LÁSZLÓ - Németh László: Anyóka Rómában (novella)

az ebédjit se, igaz nem is köilött fizetni érte Ilyen ez mind. Hanem szép helyen laknak, meg köll hagyni. Falujuk nem igen van, csak tanyaféléjük, de még a tanyai házak is emeletesék. Látszik, 'hogy hosszú a nyaruk, akkora ablakokat csinálnak rá, mi nem győznénk télen át fűteni. Az emberek is derekak, csak a fehérnépnek van csúnya cigányformája.

Állónap utaztunk, jócskán esteledett, hogy Velencébe értünk. Mondta a tisztelendő úr, hogy ez a vízre épített város, de szárazra épült, csak olyik utcájára eresztették a tengert. Ladikon vitték az embert a szállodáig, cifra házak közt mentünk, már rég csinálhatták őket, ma másmilyen városon a divat. A házak előtt moszatos cüekek -álltak, a zuzmós oldalúkat kiette a víz. A tisztelendő úr biztatott, hogy most énekeljenek asszonyok, hadd lássák, hogy magyarok vagyunk. Mi rá is zendítettünk, magam is cifráztam, a celli prosecoióban sem különbül, pedig ott fiatalasszony koromban voltam. Nagy kőhíd alatt ment el a ladik, jobbra is, balra is templomok, egy is elég volna az egész Szombathelynek. Szinte szédölögtem a sok nézéstől, hogy a lakásunkra értünk. Már azt hittem lenyugodhatunk, de a tisztelendő úr kinoszított minket, hogy másnap délután utazunk, nézzük meg az esteit. Éppen csak megkapattak minket, de nem is jó rágondolni mivel s ki a sétatérre. Csillogó küekből raktak oda házakat, az auzlágok is csupa gyémánt, de az úriasszonyok is csak úgy ragyogtak a rubintól, amint a galambok közt sétáltak. Mert tisztátalan nép ez az olasz, még a sétahelyet se átulja galambokkal elrondítani. A tisztelendő úr minden utcába bekukkantott, azt megállt a tengerparton s állt ott, mint a dúc. Én már untam, meg a hal is akadékoskodott, amit vacsorára kaptunk, hát alig győztem már kivárni. Hogy jövünk haza, kérdi: Szép-e, Lelkes néni. Nem akartam megbántaná, mondok: Szép. Meddig is leszünk még ebben az országban? Tíz napig, biztatott a tisztelendő úr. Én édesistenem, de nagyot is sóhajtottam hozzád, ahogy a szállásunkon a hazai élést kirámoltam s egy darab kenyeret vályulgatva elbólintottam.

Pedig a java ezután jött. Nem ott Velencébe, de Rómában. Itt mán csak bolyongtunk, de a templomokban se volt örömöm, úgy őgyeleg ott a nép, mint a külsősori szegénység a pöködőtéren. A nép is csupa finnyás személy, elhúzódtak az ember mellől, a propelleren egy nagysága még az orrát is fogta. Ezeknek büdös a magyar, pattogott a Huszár sógor. Hát az ő piarcuk! De leintettük, nyughassék, idegenben vagyunk. Hanem azért én is ráhagytam: a Sodorna ez miután elmúlt rúla a tűzvész, de a vadvizek rajtamaradtak. A íiatalalbbja még a toronyba is fölment, ahunnét a tengert látni, de én örültem, hogy a vonatban ültünk.

Pedig szegény éjem, a nagyobb ijedtség még hátra volt. Az éjszaka elég jól aludtam, egyszer neszültem föl. A vonat állt. Kinézek, nagy hullámok lobogtak a partnak, mint amikor a zugából kieresztik a vizet. Mondják: a tenger. Egész más tenger volt, mint a velenoebeli. Aztán tovább tört a deszkalócán p7 állom.

Reggelre barátságosabb vidékre értünk. Limbusok, földek, hegyek, de nem olyan túlmeredekek, a faluk is inkább a miénkre formáztak, csak némelyiket a kősziklára rakták a 'bolondok. Az eső is szemetült. Mindjárt látszott, hogy valami komolyabb helyre értünk. Mutogatott is a tisztelendő úr, hogy az ottandég Róma.

Mondjuk meg, ez a Róma nem olyan cábár hely, mint Velence volt, de itt is csak afféle városi nép lakik, ópenhogy több benne a pap. Igaz, nem maga a pápa rendülközik benne, azt egy fallal kerített helyen tartják, hogy ne avatkozzék a király dógába. Annyit így is elér, hogy a fehérnép szemérme.sebb, habár csak nappal, mert Huszár sógorom látta, hogy van ott egy cifra kert, több a szobor benn, mint a fa, ott este csúnyán fertelmeskednek.

359