Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XIV.

magas régiódba emelje át az embert — már az érzékenyt és fogékonyát. Mint ott kiderült, nem csak rám hatott így ez a képe. De jó is lenne, ha az olyan idős festőt, mint én vagyok, valami „felsőbb utasítás” arra kényszerítene, hogy kötelező feladatként lemásoljam azt a két kockát, hogy újra átéljem örömét, bátorságát 'és feszültségét. De hát én már nem festhetek, sem kockákat, sem holdakat, legalább is olajjal nem és más anyaghoz valójában nincs is sok kedvem. Az elmúlt két évben több mint száz montázs tanúskodhatik makacsságom mellett; az enyv szagát jobban elviseli asztmám, mint az olajét és terpentinét. Most lm Memóriám Ország Lili montázs-cikluson kísérletezgetek és arra is gondolok, hogy egyben Anna Margit előtt is fejet hajtok, aki vigyázó szemeit Abrahám boldogtalan örökösein úgy fürkészte keresztül-kasul, hogy aki szereti a félreértéseket, az beleborzonghatott. Senki sem kedveld a szomorúságokat, a tragiko-drámákat és újra-megélt szenvedéseket. Azelőtt, néhány évtizede bájos táncosnőket lehelt papírjára Anna Margit, de valahogy közbejöttek a nácik, meg a háború és sokan nem iparkodtak hazafelé, mert nehéz volt átlőtt halántékkal kiúszni a Dunából! Az emlékezésnek szabad útja van, igaz a felejtésnek is, és sajnos a festészettől idegen haragoknak is. Aki jól választ, annak van igaza. Milyen különös, hogy pontosan azokat a művészeket kíséri a méltánytalanság, mint hűtlen-hűséges kutya, akikbe beleharapott előzőleg a domesztikált humanizmus, akik sok mindent tudnak, de képtelenek megtanulni a „pitizést” és ez öreg hiba. A művész és a hivatalnok elég ősi ellenségek ahhoz, hogy ne érdemén felül méltányolja az előbbi az utóbbit. A legjobb taktika egy művész részéről, ha belső hangjaira figyel és utasításokat csak e belső hangtól fogad el. Mennyiszer leírtam már, hogy a kritika „primátusa” a Forma ellenében elfogadhatatlan. Nem lehet egyszerre két urat szolgálni: tudathasadáshoz vezet és a tudat- hasadás nem hallatszik a mennyországba. „Most lelkem ember, mennyem oda van” — írta József Attila a Medáliákban és azt hiszem, hogy sokan vagyunk így; már ami az elveszett mennyországot illeti. A konfliktust természetesen az okozza, hogy mégis mindenki keresi azt a különbejáratú mennyországot, ahová csak ő maga juthat be, elfelejtve, hogy lelke — ember és az egek helyett a föld fogad be, mindenestül; kivéve szellemünket, amit a föld nem be, hanem elfogad, ha nem is azonnal, hanem kicsit megváratva az érdekelt szellemeket: van akinek csak addig kell várni, amíg testét be nem fogadja a föld, de van, aki évtizedekig várakozik — szegény Csontváry, Vajda és még néhányan jobban tudják ezt, mint én, aki már túléltem önmagamat: most lelkem ember, aki évek óta köhög, olyannyira, hogy kiköhögtem szellememet, ha volt egyáltalán.

Ide kívánkozik fiam egyik levele, amit tengerentúlról írt: „Hát éppen most kaptam a leveledet, amikor sokat gondolkoztam, sőt beszélgettem is ezekről a dolgokról. Hamburgból van itt egy leány, akivel csak futólag találkozhattál — ha egyáltalán, de ő is egyike volt a nagyszerű németeknek. Ö mindenen átment, amin át lehet menni Nyugaton az elmúlt évtizedben, az pedig nem kevés ha belegondolsz, és ép lélekkel jött ki belőle, ami nem kevés, «ha belegondolsz. Szóval klassz. Valahogy szóba került a múlt, Magyarország, ti, és megnézegette az itt lévő könyveidet, meg Vajdát is. Szóval lehetnél egy kicsit belátóbb magaddal szemben, a saját teljesítményeddel szemben, a szépséggel 'és humorral szemben és egy kicsit elégedettebb is. A művészet nem vált meg, ennyiben halott. A „Művészet” halála nem vált meg, ennyiben az elvetése is halott. Az .élő viták dühe, kétségbeesése, a meg nem felelés és ellenvélemény terrorja, mind jogos külső és belső állapot a jelenben, de nem szabadna, hogy keresűséggé és betegséggé váljon a múlt felé és persze így a

25