Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XIV.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XIV. Egry Józtsef mondta annak idején Kállai Ernőről, hogy „mindenre vannak szavai”. Alig egy hete olvastam fokozódó izgatottsággal a Nagyvilág c. folyóirat májusi és júniusi számában Cs. Szabó László „Dickens napló” címet viselő írását és azonnal eszembe jutott Egry idézett mondása. Hát igen: Cs. Szabónak is mindenre vannak szavad és ezek a szavak úgy sodortak a végkifejlet felé, mint ahogy tenger áramai sodorják a hullámokat a fövenyig, ahol látszólag elhalnak, valami nyugalomig, holott ez nagyon is látszólagos nyugalom, mert a hullámok visszafordulnak, de már viszik magukkal a szellemnek okozott mozgásokat is. Nagyon régen olvastam magyar nyelven ilyen sodró erejű, szinte eruptív hatású közléseket és különös örömet okozott ráadásként a szerző egy 1937-ből való írásának: a Doveri átkelés-nek megidézése; hiszen annak idején fiatalemberként olvastam ezt a napló-jellegű írását és azon keresztül szerettem meg Cs. Szabót. Ennek is már negyvenhárom éve. Ügy látszik, minél korosabbak leszünk, annál több nosztalgia keveredik halálfélelmünkhöz. Cs. Szabó Dickens naplója szinte kimeríthetetlenül gazdag: közléseiben és színeinek végtelen árnyaltságaival a nyelvi leleményesség szinte virtuóz mivoltával s a tárgyának fölényes ismeretével, de hát én nem vagyok irodalmár, csak egyszerű műélvező, s így lehet, hogy sok érvénye ninos annak, amit most összezagyválok és kérem a szerző elnézését, ha badar érvénytelenségekkel adok kifejezést lelkesedésemnek. Annak idején Szerb Antal, Márai, Cs. Szabó „belső hármasa” jelentett valami olyasmit, mint a szenvedélyes foci-drukkernek (aki voltam) a Molnár— Orth—Opata mitikus magasságokat verdeső örökérvénye; de mivel az idő pimaszul kigúnyolja fiatalságunkat, irigykedve olvasom a kilencvenéves Komlós Aladár nosztalgia borítékjába bújtatott kemény közléseit Mezei Andrásnak adreszálva, de egy országnak ajánlva, így hát nekem is, aki különösképpen fogékony vagyok úgy a nosztalgiákra, mint azokra a tartalmakra, amelyekre irányulnak. Csak ámulok, hogy valaki képes csaknem kilencven évet „végigjátszani”, de megőrizni jó kondícióját is. Hiába a szellem nem ismer lehetetlent és ha igen, akkor ne nevezzük szellemnek: nevezzük zsurnalisztikának, ámbár az sem ismeri a lehetetlent, csakhogy... csakhogy... Csakhogy Komlós Aladár nem „játszotta végig” a kilencvenet, mert a napokban közölt gyászjelentés szerint élt: 88 évet. A legfőbb Bíró lefújta „idő előtt”, persze nagyon is képletesen, hiszen ami ebbe a nyolcvannyolc évbe belefért, több volt a soknál, miég akkor is, ha érzékelése kikerült -igen számottevő történéseket és jelenségeket. Így a Bauhaus szerepét és azon belül is Moholy-Nagy Lászlóét. 1962-ben, amikor végleg hazajöttem éppen Szerb Sárinál kellett megmagyaráznom Moholy-Nagy rendkívüli jelentőségét Komlós Aladárnak, akivel nővéremnél, Klárinál véletlenül összetalálkoztunk. Most felrémlik nekem egy pár évvel ezelőtti Moholy- Nagy kiállítás, ami a Magyar Nemzeti Galériában volt megrendezve, elég csekély anyagból, de arra jó volt, hogy egy kis képének két puritán kockája olyan zenei jelekké váltsa át az örökkévalóság kínálta festői gondolatot, s hogy a szellem 24
